Érzelmektől hajtva (Charles Leclerc fanfiction) BEFEJEZETT

54. fejezet

Mia szemszöge

Imádnivaló látványt nyújt ahogy Charles a két kisgyerekkel ölelkezik. Szerintem bárki fagyos szívét megmelengetné egy ilyen kép.
Jules és Alice nagy izgalommal robogtak be a Ferrari motorhomejába 1 órája az anyukájukkal együtt. Azóta csak is Charlessal vannak, aki minden fontos és érdekes dolgot megmutat nekik. A gyerekek meg általában mindent elámulva tátott szájjal figyelnek.
- Hali babák.- integetett a kicsiknek Austin amikor belépet és Charleshoz lépve mondott neki valamit utánna pedig felénk vette az irányt.- Szép jó reggelt a hölgyeknek is. Figyuka Mia szerinted Arthurt hol találom?- pillantott rám.
- Liaval sétált még az előbb a boxutcában.- mondtam neki, mire megköszönve az információt itthagyott minket.
- Itt olyan kedves mindenki.- nézett rám Jade, a gyerekek anyukája, aki most is franciául beszélt.
- Hát igyekszünk.- mosolyogtam rá. - Amúgy múltkor is szerettem volna megkérdezni, hogy hogy franciául beszéltek?
- Jahj bocsi tudok angolul is, csak elfelejtettem, hogy használni is kéne.- sóhajtotta.
- Semmi baj, én értem, és tudok is úgy beszélni, szóval nyugodtan maradhat az, csak érdekelt, hogy a picik miért franciául beszélnek itt Brazíliában.- néztem a nőre.
- Párizsban születtek.- mosolyodott el.- Ott is nőttek fel, 1 éve költöztünk el onnan egy barátunk segítségével, aki itt lakik, így jöttünk ide hozzá. Szóval még szokják az itteni nyelvet.- nézett szeretetteljesen a gyerekeire.- Annyira örülök, hogy ilyen boldogak. Majd ha anyuka leszel te is megtapasztalod, hogy neked csak is az lesz a legfontosabb, hogy a gyerekeid boldogak legyenek.- mondta.- És, hogy Charles ezt az egészet megvalósította, azért nem tudok elég hálás lenni.- nézett rám. A szemében láttam, hogy elképesztően szereti a gyerekeit, nagyon is hálás Charlesnak, hogy itt lehetnek, és hogy mennyire sajnálja, hogy ezt magától nem tudta összehozni.- Fogalmam sincs, hogy mit is adhatnék vagy tehetnék ezért az élményért Charlesnak.
- Szerintem neki nincs szüksége semmi ilyesmire.- ingattam a fejem mosolyogva.- Nem azért csinálta, hogy bárhogy is megháláld, hanem azért, mert szeretett volna segíteni és örömet szerezni a rajongóinak.
- Tudom.- bólintott Jade.- Olyan jó ember. Nem igazán hittem, hogy vannak még ilyen fiatalok. - nézett a gyerekekkel játszó Charlesra. Igaza van Charles tényleg nagyon jó ember.
- Szereti a gyerekeket.- néztem én is mosolyogva a jelenetet.
- Azt látom.- bólogatott.- De ez fordítva is igaz. Komolyan akkor nem szabad otthonról elmenni, amikor Forma-1 van. Muszáj nézni és szurkolni Charlesnak. Ez náluk már egy rituálé szerintem.- mondta a nő, mire felnevettem.
- Hát igen, ez így szokott lenni.- helyeseltem. Amikor még kicsi voltam ez nálunk is így volt. Marcoval folyamatosan a tévé előtt ültünk és vártuk, hogy lássuk apát, meg persze magát a versenyt.
- És amúgy Alicet is érdekli, hiába fiús maga az autóversenyzés.
- Én is sokat néztem. Jó mondjuk apa révén szinte kötelező program volt.- mosolyodtam el az emlékek hatására.
Időközben a két kisgyerek ideszaladt az anyukájukhoz és elkezdték neki mesélni, hogy mit láttak, meg persze a dedikált sapkájukat is ujjongva mutogatták, amit Charlestól kaptak. Mosolyogva néztem őket, és Charlesra pillantottam, aki szintén őket nézte. Odamentem hozzá, mire ő átkarolta a vállam.
- Beszéltem apuddal és azt mondta, hogy ott nézik a futamot, ahol szeretnék.- pillantott le rám.- És azt is, hogy az én vendégeim a csapat vendégei is.
- Imád téged apa.- forgattam meg a szemem.
- Tudom.- vigyorgott rám és adott egy puszit a homlokomra.

A verseny elkezdődött. Szokásosan a csapat tagjai mellett ültem, és néztem, hogy teljesítenek a pilótáink. Charles magabiztosan tartotta az első helyet, Arthur pedig a rajtnál megelőzte az előtte lévő Landot. A két kisgyerek és Jade itt ültek mellettünk, és így nézték a futamot. Jules tátott szájjal fordúlt felém, miután láthatta Charles kerékcseréjét.
- Azta, ez nagyon jó volt.- mondta lelkesen, mire csak rámosolyogtam.
Végül Charlest intette le először a kockás zászló. A két kisgyerek elkezdett ugrálni, mi pedig mosolyogva néztük őket. Arthur viszont nem volt olyan boldog, mivel éppen lecsúszott a dobogóról és a fejét ingatva jött vissza a csapathoz.
- Szeretnéd látni az egész ceremóniát is?- pillantottam Julesra.
- Naná.- bólogatott csillogó szemekkel.