stress ~ jikook ✔️

𝙩𝙝𝙞𝙧𝙩𝙚𝙚𝙣𝙩𝙝

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

Mindenem fájt, de ez nem zavart, az viszont annál inkább ami velem történt. Képtelen voltam elhinni, hogy ilyesfajta dolgokat kellett átélnem, és még kitudja hányszor fog ugyanez megtörténni egy esetlegesen rosszabb forgatókönyvvel.

Kissé remegő kezeimben a lassan langyossá vált teámat szorongattam és meredten bámultam magam elé, miközben a könnyek észrevétlenül folytak le az arcomon.

-Mi a baj velem?-suttogtam remegő hangon és még görcsösebben szorítottam a törött fülű világoskék pillangós bögrémet amit még anyukámtól kaptam. Mondhatni ennyim maradt tőle mindössze illetve pár fotóalbum és még néhány emléktárgy. Az arany csíkokkal szegélyezett, fehér alapon kék pillangókkal díszített  bögre, számomra az egyik legnagyobb értékem volt.

Rengetegszer eszembe jutott, hogy mi lenne most, ha a szüleink még élnének. Valószínűleg ilyen dolgok sosem történtek volna meg velünk és én most nem rettegnék egy teljes mértékben kiszámíthatatlan és őrült férfitől, akitől az én és a testvérem élete is függ. Önmagában is borzasztó mindaz amit át kell élnem mellette, de az ami a leginkább megrémiszt nem Mr. Jeon beteges hajlama, hanem saját magam. Irreális dolgokat érzek azokban a pillanatokban, amikor torkom szakadtából segítségért kéne kiáltanom és zokognom a színtiszta fájdalomtól, amit a főnököm okoz. Nem találom önmagamban a válaszokat ezekre az ésszerűtlen dolgokra, viszont mégis szembe kell néznem az ijesztő tényekkel.

Miért tetszett az a kegyetlenség, az a durvaság amivel a csípőmet markolta és mindezek felett az a veszélyes pillantás mellyel teljesen maga alá ítél?

Talán csak kezdek megőrülni-gondoltam-.
Az életemben már túl sok nehéz időszak volt, ez pedig most végleg betette nálam a kaput. Nem tudom, hogy fogom épp ésszel kibírni mindazt amit az a férfi művel velem.

A mai volt az első napom az asszisztenseként, de egy életre elég lett volna belőle, erre pedig a kezemen lévő fehér kötés volt a legjobb bizonyíték. 
Az pedig ami ezek után történt egyszerűen elfogadhatatlan.
Kikötözött és nem is ő alázott meg, hanem én saját magamat azzal ahogy nyögtem és egyre többre vágyva vergődtem alatta.
Én nem ilyen vagyok. Nem ilyennek neveltek.
Mindig a jóra törekedtem és sosem érdekeltek túlzottan a testiségek. Senkivel sem akartam lefeküdni pusztán a vágy miatt, az első is hiba volt ami azon a bulin történt és bánom is, de nincs mit tenni.
Most viszont egy olyan kelepcébe kerültem ahonnan nem látom a kiutat és minden becsületem és erkölcsöm odaveszik.

Az alagsorban történtek után Mr. Jeon csak úgy otthagyott azzal, hogy ma már nincs rám szüksége és hazamehetek ha akarok. A holnapi napot pedig kiadta nekem szabadnapnak, mondván, hogy jobb állapotban tart rám igényt mint amiben most vagyok és szedjem össze magam.
Ennek némileg örültem, hiszen így be tudok menni Chanhoz látogatásra, másrészről pedig kis ideig megúsztam, hogy a főnököm piszkos dolgainak legyek kiszolgáltatva.

Annyira gyöngének éreztem magam minden téren.
Amióta Mr. Jeon sofőrje hazahozott egy rakat ruhával együtt -ami a főnököm utasítása volt, mivel valami ellenállhatatlan vágyat érez az iránt, hogy még azt is megszabja, mit vegyek fel-, egyszerűen csak ültem itt és már arra sem volt erőm, hogy bevonszoljam magam a szobámba és lefeküdjek aludni.

Világfájdalmas arckifejezéssel pillantottam végig a sötét helységben. Azt hiszem még sosem értékeltem annyira a magányt mint akkor. Megnyugtatott a tudat, hogy egy napra elfelejthetem Mr. Jeont, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy huszonnégy óra vajmi kevés idő.

Miután lassan megittam a kihűlt teám letettem a kanapé előtt lévő dohányzóasztalra és összekuporodtam a plédemet magam köré csavarva. Csak aludni akartam, hogy mindent elfelejtsek; minden problémám, minden nyugtalanító érzésem és minden fáradságom.