stress ~ jikook ✔️

𝙛𝙞𝙛𝙩𝙮-𝙚𝙞𝙜𝙝𝙩𝙝

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

– Igen, hányszor mondjam még el, hogy már csak három nap és otthon vagyok? – szusszantam fel türelmetlenül, miután már századjára kellett elmagyaráznom Taeminnek, hogy mikor is érek haza.

A bátyám és a legjobb barátom nem fogadták kitörő örömmel ezt a váratlan Párizsi kiruccanást. Mondhatni legalább úgy kezelték a helyzetet mintha elraboltak volna. Részben persze meg tudtam érteni őket, hiszen csak úgy szó nélkül eltűntem, majd azzal a hírrel fogadtam őket, hogy Franciaországban vagyok, így nézve pedig jogos a kiakadásuk.

De én...én éppen életem egyik legboldogabb egy hetét töltöttem el itt, a szerelem városában, ahol az elegáns épületek faláról valóban csordogált a mézes romantika és a levegőben a croissan és a latte illata mellett ott volt a boldogság illata, a megmagyarázhatatlan egekig emelő érzés, amitől libabőrös leszek és a szívem dobbanásába az egész testem megrezdül. Mindent áthat, magasztos és valódi.

Viszont nem csak Párizs bűvölete töltötte meg a lelkem, ezek az érzések róla szóltak, arról, hogy Jungkookal vagyok itt, ebben a végtelenül enyelgős városban. S mintha kicsit ránk is hatott volna ez az édes hangulat.

A tenyerén hordozott, érzéki, francia szavakat duruzsolt a fülembe, én pedig elolvadtam a párizsi nyár forróságában.

Én vele ellentétben, csak egyetlenegy kifejezést tudtam tökéletesen kiejteni franciául. Természetesen azt, hogy; Je t'aime. S ezt az őszinte vallomást meg is ejtettem tegnap éjfélkor az eiffel torony tetején, ahol csak mi voltunk ketten és a város aranyló fényei.

A szívem hevesen dobogott, úgy néztem rá, mintha többé nem kapnék levegőt, ha leveszem róla a tekintetem, s talán nem is tévedtem akkorát...

Ő pedig csak kuncogott ostoba szavaimon. Sosem értette meg, mennyire mélyek ezek az érzések, mennyire valósak, de ez olyasmi volt, amiről nem tehetett.

Viszont mindezek ellenére is boldoggá tett.

Hiszen ő megcsókolt Párizs felett.

Minden, több volt mint elég, több mint amit reméltem, hogy valaha is kaphatok.

Ő volt a félrecsúszott életem fénypontja, s ezen már semmi sem változtathatott.

– Komolyan mondom, Park Jimin, egyszer még miattad kapok agyvérzést – sóhajtott fel a vonal végén Taemin. – Csak gyere haza.

– Nemsokára otthon leszek, ne aggódj már ennyit – húztam el a számat és leültem a medence szélére, s a hűvös vízbe lógattam a lábam.

Aznap reggel hidegebb volt a levegő, de a júliusi napfény éppen elég erős volt ahhoz, hogy felmelegítsen, s jóleső, gyengéd melegséggel simogatta a bőrömet.

– Az a baj, hogy miattad csak aggódni lehet – morogta kedvtelenül, miközben én oldalra kaptam a fejem, amint meghallottam valakit közeledni.

– Mindegy, most már leteszem, majd még hívlak – mondtam sietve, majd bontottam is a hívást, s tekintetem le sem vettem Jungkookról, aki fürdőnadrágban sétált ki a házból a tetőteraszra, egyenesen a medence felé, ahol én is ücsörögtem.

– Már megint az együgyű barátoddal beszélgettél? – vonta fel szemöldökét, mire csak bólintottam. Sajnos világossá vált, hogy ő sosem fogja kedvelni Taemint, sőt igazából Jungkook soha senkit sem fog igazán kedvelni...

– Nincs még hűvös a medencézéshez? – tettem fel egy kérdést ezúttal én.

– Természetesen nincs – vont vállat. – Tudhatnád, mindig azt csinálom, amit épp akarok – közölte magától értetődően a tényt.