stress ~ jikook ✔️

𝙨𝙞𝙭𝙩𝙮-𝙛𝙤𝙪𝙧𝙩𝙝

𝙅𝙪𝙣𝙜𝙠𝙤𝙤𝙠

Nem hallgattak el. Ott voltak azok az átkozott mondatok, amiket nem tudtam kitörölni.
Parazsak, tűzvészek, mindenek, mindenekként lobogtak, tönkretettek, összetörték a békét, elfeledtették a nyugalom emlékét.

Igaz lett a pszichológusaim szava, ,,Maga sosem gyógyul meg, sajnálom." – mondták, én meg nevettem, hiszen nem is tudtam milyen az, amit úgy hívnak, gyógyulás.
De aztán jött valaki, aki maga volt a gyógyír...

Kegyelem volt és oltalom és szépség és nyugalom, viszont egyetlen pillanat alatt méreggé is tudott válni, ami most lett visszavonhatatlanul bizonyos.

Megtette azt, ami megbocsájthatatlan. Megtette velem azt, ami a földbetipor és felemészt. Pedig jól tudta, hogy engem már az is végtelenül triggerel, ha csak egy pillanatig is ránéz valaki másra.

Megbocsájthatatlan, ha leveszi rólam a szemeit...
Hiszen a szemei az enyémek, a szavai az enyémek, ahogyan az ajkai is, mellyel kimondja őket.
Teste-lelke, az ő mindensége enyém volt, mert akartam.

Mert úgy kellettek az élethez az ő szemei, azok a megszeppent, ártatlan szemei, melyek jók voltak, szépek, kedvesek, nektárt csepegtettek, robajos vihart csitítottak, s lelkemnek elhozták nyugodt hevét.
Általa csöndes, tiszta, derűs volt az ég.

Viszont egy ideje már nem volt nyugtom, folyton annak a rohadék Kim Taehyugnak a kijelentése cikázott a fejemben, ahogy olyan magabiztosan közölte: ,,Te is tudod, Jeon, hogyha tehetné, Jimin engem választana, mert jobb vagyok, mert kedves vagyok, mert én normális, boldog életet adnék neki, és legfőképpen mert én nem vagyok szörnyeteg."

,,Szörnyeteg"... Ki is jellemzett még így?
Ja, igen, az anyám és az apám, a régi házvezetőnő, a kertész, az óvodatársaim, néhány lekenyerezett, elfeledett szexpartner, meg igazából még ki tudja ki. Hiába rejtegettem szépen önmagam, mégis akadtak, akik látták, ki vagyok...

Az anyám régen gyakran mondogatta, hogy bár sose szült volna meg erre a világra, és néha még egyet is értettem vele.
De aztán belegondoltam, hogy ők a hülyék. Ez a világ a hülye. Mindenki csak egy képmutató idióta, semmi több.
Én legalább ki mertem mondani, hogy a hatalom és a tulajdon az egyetlen, ami teheti az embert valakivé, ezek nélkül senki vagy.
S ez minden alkalommal gyönyörűen be is igazolódott.

Jimin is afféle tulajdon volt, valami, ami többé tett, valami ami gyönyörködtetett, de a vele elkövetett hibám immár tökéletesen világos volt számomra.
Nem kezeltem megfelelően, tulajdonként, túl nagy teret hagytam, túl sok jogot adtam, de ennek vége volt...

Jimin többé nem fog másra nézni, többé nem fog másokkal csevegni, és ami a legfontosabb, hogy sosem fog elhagyni.

Felmondtam a munkaviszonyát a cégnél, a házamba hozattam az összes holmiját, hogy soha többé ne mehessen vissza semmilyen ürüggyel a lakásába, hiszen a cél az volt, hogy csakis az enyém legyen. Még az agyalágyult testvérével sem voltam hajlandó megosztani többé.

Ezen döntésem még egy héttel ezelőtt hoztam meg, amit természetesen elég idiótán fogadott, de ez tőle már nem lepett meg.
Azóta is csak a fájdalomból és az erőszakból értett, nekem pedig ez nem okozott problémát, mert így talán méginkább önmagam lehettem. S ekkor ismertem fel, hogy Jimin mellett az utóbbi időben egészen elpuhultam.

– Uram! Uram! – szaladt be hirtelen az egyik emberem a nappaliba, miközben én egy kávé mellett a tőzsdét böngésztem. – Két alak ordibál a kapuban és nem hajlandóak elmenni! Az egyik a testvérét akarja látni, ha jól értettem. Mit csináljak? Hívjam a rendőröket? – nézett rám hülyén, miközben én a halántékomat masszíroztam.