stress ~ jikook ✔️

𝙛𝙞𝙛𝙩𝙞𝙚𝙩𝙝

𝙅𝙪𝙣𝙜𝙠𝙤𝙤𝙠

Nem tudtam mire vélni azt az ostobaságot, hogy Park Jimin, szerelmes belém. Mi több magát a szót sem tudtam mire vélni; szerelem.

Ez egy balgaság volt, a legnagyobb hülyeség amelyet az emberiség valaha is kitalálhatott magának. Ez csak egy agyalágyult gyenge agyszüleménye lehetett, amellyel testi vágyait magyarázta, semmi több.

A 'szerelmes' csak egy valakit akar, imádattal csodálva, utána sóvárog. Csak mert ő az igazi, az egyetlen és állítólag ez lenne a szerelem...

Nevetséges. Ennyi erővel én is szerelmes vagyok, hiszen megtaláltam az én ízlésemnek megfelelő személyt, aki minden igényem kielégíti, s valóban egy megunhatatlan szépség.

Az emberek annyira szánalmasak. Szerelem nincs, nem is volt, s sosem lesz.

Attól mert rátalálunk arra, akivel tökéletes a kémia és a vágyak összhangja, még nem kell valami megfoghatatlan, felsőbbrendű fogalomként definiálni, mert ez csak olyan volt, mint egy kölcsönös üzleti megállapodás, amely mindkét fél számára előnyös. Habár ennek nem feltétlen volt muszáj így lennie, én nem ragaszkodtam hozzá, hiszen ami kellett, azt mindig elvettem.

Végtére is nekem mindegy volt, az egyetlen ami érdekelt, hogy a szőkeség csak az enyém legyen.

Az enyém, ameddig szükség kívánja s én kívánom.

A történtek után, végre lecsitult a bennem háborgó vihar, mintha a végtelen hurrikán után egyszeriben beköszöntene a szelíd napsütés.
S az ember szinte elfeledi az eddigi pusztítást.

Park Jiminnek megint sikerült hatnia rám. Az édes szavai, a csillogó könnyei, az a megmagyarázhatatlan fény a szemében...
Elhittem a meséjét, hiába nem bíztam senkiben sem ezen a világon, ezúttal valahogy tudtam, ő maga az igazság.

Az öntudatlan düh elszállt a színes szavaktól.
A szőke nyugalmat hozott, ahogyan eddig is tette.

Ő megváltott engem.

S röhejes volt kimondani, de a valójában nem is létező szerelme volt az, ami felszabadított, ami megoldott mindent...

Mert önként kötötte hozzám magát, acéllánccal. A szívét adta, amit a markomban tartottam, addig amíg csak akartam.

Hogy bízhattam egy hazugságban, a balga emberek által kitalált illúzióban? Magam sem tudom. 

De kapott tőlem egy utolsó esélyt. Egy esélyt, hogy hűségét és odaadását bizonyítsa. S eddig nem is volt rá panaszom.

Ő segített rajtam, hogy a hétköznapokban is önmagam maradjak, az az önmagam, akire mindenki felnéz.

Ez pedig aznap sem volt másként...

Véget ért egy idegtépő tárgyalás, de én egy megnyerő kirakatmosollyal az ajkaimon búcsúztam el a résztvevőktől és még a kezem sem remegett meg.

Kiegyensúlyozott voltam, igazi győztes. Ez pedig a mellettem lépkedő dús ajkú szépség érdeme volt.

Alig vártam, hogy az irodám ajtaja becsukódjon mögöttünk és törékeny testét magamhoz szorítva egy szenvedélyes csókban forrjanak össze ajkaink.

Téptem s haraptam dús ajkait, erősen megmarkoltam csípőjét s az iroda falához szorítottam. Csapdába esett.

Csókom édesen viszonozta. Reszketeg lélegzete, a kezei, amelyek gyöngéden vontak közelebb, arról tanúskodtak, hogy önként hagyja magát levadászni, újra...