stress ~ jikook ✔️

𝙨𝙞𝙭𝙩𝙮-𝙛𝙞𝙧𝙨𝙩

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

Minden eltűnt. Minden megváltozott. Semmi sem maradt abból az álomszerű idillből, amit Párizs adott.

Jungkook mintha valaki teljesen más lett volna. Olyan rideg, birtokló és agresszív volt, hogy rá sem ismertem.

S nem tudtam mit tehetnék. Semmi sem hatott rá. Nem mondta el, hogy mi zavarja, nem mondta el, mit csináljak, hogy jobban legyen.

Kétségbeestem.

Hiába voltam mellette, mégis kilométerekre éreztem magam tőle és nem tudtam, meddig bírom ezt elviselni.

Újra csak egy tárgy voltam, egy tárgy, amit ő birtokol. Semmi több. Eltűnt minden kedvesség, emberség és törődés. Minden üres volt. A szívem pedig beleszakadt az érzésbe.

Hát ilyen lenne elveszteni őt? – sosem akartam tudni.

Nem adtam fel a reményt. Soha sem akartam feladni, hiszen tudtam, hogy vele lenni; nehéz kiváltság.

S kitartásom eredményét mi sem bizonyította jobban, hogy végre két szörnyű hét elteltével Jungkook megenyhült és engedélyezte, hogy meglátogassam a bátyám.

Még a hangom is remegett, amikor félve feltettem neki a kérdést reggeli után, de ő nem kiabált, nem ütött meg, nem tett semmi impulzívat, csak magához hívatta a sofőrjét és meghagyta neki, hogy vigyen el a testvéremhez.

Apró mosoly ült az ajkaimon amikor becsengettem az ajtón és az hamarosan ki is tárult előttem.

– Minie! – Taemin egyből a mellkasára ölelt és a szuszt is kiszorította belőlem. – Istenem, el sem hiszem, hogy végre itt vagy. Már lassan egy hónapja a színedet sem láttuk.

– Sajnálom. Sajnálom – öleltem vissza, majd miután barátom egy puszit nyomott a homlokomra be is húzott az ajtón és bezárta azt. – Chan? – érdeklődtem bátyám után miközben Taemin a nappaliba terelt.

– Ő dolgozik, tudod – jegyezte meg mire lesütöttem a szemeimet. Annyira kivontam magam az utóbbi időben az életükből, hogy már azt is elfelejtettem, hogy mettől-meddig tart Chanyeol munkaideje.

– Hát persze – mosolyogtam hamisan. – És hogy van? – simítottam a tarkómra, miközben helyet foglaltunk egymás mellett a kanapén.

– Talán tudnád, ha legalább feleannyira törődnél velünk, mint vele – felelte epésen, mire felvontam a szemöldököm.

– Taemin?

– Jimin, eltűntél – tárta szét a karját. – Először az utazás, most meg ez az új őrület, hogy hozzá költöztél. Minket meg néhanapján felhívsz, ha eszedbe jutunk – vetette a szememre, mire összeszorult a szívem.

– Nem akartam, ezt tenni veletek. Ti vagytok a legfontosabbak, de Jungkook is sokat jelent, neki pedig most nagy szüksége van rám. Ő most nincs jól... – magyaráztam aggodalmasan, de barátom félbeszakított.

– Akarod mondani, megint bedilizett – helyesbített, mire rosszallva pillantottam rá. – Ne félj, elég volt rád néznem és egyből tudtam – bólogatott. – Mi fontosak vagyunk neked, ő fontos neked... az ég világon mindenki sokat jelent neked, Park Jimin, csak éppen te nem saját magadnak – fakadt ki.

– Nem értem, most miért mondod ezeket – ráztam a fejem frusztráltan.

– Jimin, elég volt! Besokkaltam, érted? – fogott a vállaimra, mire felszisszentem, ugyanis a két hét alatt Jungkook tényleg nem bánt velem kesztyűs kézzel és őszintén, sajgott mindenem. – Bassza meg, erről beszélek! – csattant fel és elkapta rólam a kezeit.