𝙨𝙞𝙭𝙩𝙮-𝙨𝙞𝙭𝙩𝙝

484 80 4
                                    

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

Először szakadatlan düh, fojtogató harag, tehetetlen megsemmisítettség, majd később kétségbeejtő, szennyes keserűség fakadt bennem, annyi sötét érzelem mart, mint egy pokolban hánykódó lelket.
Csak remegtem és kínosan vergődtem, éreztem a kések pengéjét a halovány lelkemben. Nem ismertem számát a végtelen könnyemnek.

Annyira fájt belül, hogy nem volt szó, amely leírja.

Aztán annyira hajtott az őrület, hogy felülkerekedtem. Elfelejtettem a sebeim, a gyönge test sajgását, és össze akartam cellukszozni a szívem porszemeit. Nem vettem észre, hogy azok az apró szemcsék kisebbek, mint a marékból kifolyó homok.

Nem érdekelt már semmi ezen a világon. Elárult minden és mindenki.
De még lélegeztem, még voltam.
S a szemeim csakis egy után kutattak...
Aki nekik fény volt.

Nem érdekelt semmilyen tűzvész, ha akart, hát égett.
Ha fájt, hát fájjon minden mozdulat.

Mint egy zsinóron rángatott baba, üres tekintettel cselekedtem. Kitéptem a tűt a karomból, szépen vérzett, hagytam hát, mert neki is biztos tetszene...

Kutattam a szobában lévő szekrényben, de nem találtam rendes ruhát, sem cipőt. Megvonam a vállam, de mielőtt elindultam volna, megpillantottam a széken egy szürke pulcsit. Jobb volt a semminél, így azt magamra kapva, óvatosan kinyitottam az ablakot. A kórterem a földszinten volt, előtte állt egy kisebb, fás park, így viszonylag feltűnés nélkül kijutott az ember.
Az eső már elállt, de nedves volt a föld és hűvös volt a szél.
Meztelen talppal lépkedtem a vizes fűben, míg testemet csak egy kórházi ruha és a bő pulcsi fedte, melynek sietve felhúztam a cipzárját, és a fejemre húztam a kapucniját.

Chanyeolék nyilván nem számítottak rá, hogy megszököm, legalább is az ablakon keresztül történő mutatványra, biztosan nem voltak felkészülve, legfőképpen a sérüléseim miatt nem tarthatták ezt valószínűnek, hiszen mindenem sajgott, eltört a karom, megrepedt egy bordám, agyrázkódásom volt, aminek köszönhetően még mindig kótyagos voltam és szédült a világ.
Azt gondolhatták, nem vagyok képes elmenni, de én mégis minden lépésért vért izzadva megközdöttem. Hajtott a kétségbeesett fájdalom, a düh és a sötétség.
Olyan voltam, mint aki már mindent elveszített, így lettem én megállíthatatlan.

Néhány lépés, és megpillantottam a kórház vaskapuját, de hirtelen megtorpantam. Két furcsa bőrkabátos alak fürkészte a kórházból ki- és beáramló tömeget. Egyből elfogott a rossz sejtelem. Szinte biztosan tudtam, hogy ki miatt állhatnak ott jót magukért.

Megacéloztam magam, és sötét tekintettel vonszoltam magam az ellenkező irányba, még mielőtt a látóterükbe kerültem volna. Más megoldás kellett. A park végébe sétáltam, mély levegőt vettem, még utoljára körbenéztem, majd elszántam magam, és átlendültem a kerítésen, amilyen gyorsan csak tudtam.
Egy kis mellékutca pocsolyájában landoltam, az pulóver ujjába haraptam, hogy elfojtsam a fájdalmas üvöltést, ami feltört a torkomból. Sajgott az oldalam és minden porcikám.
Makacsul fojtottam magamba a felesleges bömbölést, és fel akartam tápászkodni a mocskos vízből, de ekkor egy pár makulátlanul tiszta, elegáns bőrcipőt pillantottam meg magam előtt, mely a pocsolya szélén várakozott.

– Ha továbbra is ott gubbasztasz még elkapod a kolerát abból a koszos vízből – szólt a lábbeli tulajdonosának kedves hangja, mire felkaptam a fejem. – Ne nézz így rám, komolyan mondom. Elég gyomorforgató a látványa, szinte fekete minden cseppje – húzta el a szájját.

Teljesen elkeseredtem, mikor felfogtam, hogy újfent kudarcot vallottam. Maga Kim Taehyung kapott rajta szökés közben.
Hogy a fenébe is gondoltam, hogy meg tudom csinálni? Hiszen semmire sem vagyok jó.

stress ~ jikook ✔️Where stories live. Discover now