stress ~ jikook ✔️

𝙛𝙤𝙧𝙩𝙮-𝙚𝙞𝙜𝙝𝙩𝙝

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

Léteztem a semmiben, gyötrelmeim közt.

Üres tekintettel néztem, amint a tavaszi zápor esőcseppjei egymással versenyeznek az ablak üvegén.

S mintha egy lettem volna közülük, én is jelentéktelen vízcseppként hulltam alá, ahányszor csak ő akarta...

Hogy fájt-e?

Miért ne fájt volna?
Még ha nem is lettek volna érzelmeim iránta, akkor is fájt volna.

Az az este örök billogot hagyott emlékeim között, hiába is törölném ki onnan, hogy sose lássam viszont.

Sose lássam; rideg tekintetét, rezzenéstelen arcát, miközben én sírva kértem; hagyjon, a gyűrött ingujját, amelyet feltűrt s vérem onnantól rajta éktelenkedett.

Még a vérem is olyan olcsónak hatott az ő drága ingén, ha akkor meg tudok szólalni, talán én kérek bocsánatot, amiért összemocskoltam.

Nem ölt meg, s a szerelmem sem volt halott mindezek ellenére, de megtört...
Olyan volt mint az üveg, amely megrepedt.

Ez volt az első törés.

Tudtam, nem felejtem el... Képtelen voltam feledni.

Egy hazugság miatt dühöngött, amelyet ő igaznak vélt. A féltékenység uralta őt.
Amely megsebezte őt s engem is.

– Jimin, ez nem mehet így tovább – ült mellém Dr. Choi, aki újfent ellátta a sebeimet. Bár a szívemen lévőket nem sikerült neki...

– Mégis mit tehetnék? – kérdeztem tőle reménytelenül.

– Tönkremész, Jimin – rázta meg a fejét szomorúan. – Napokig kínzott, szerencse, hogy nem fertőződtek el a sebeid – húzta el a száját. – Nem nézel ki jól.

– Olyat mondj, amit még nem tudok – sóhajtottam.

– Ez így nem állapot – ingatta rosszallóan a fejét. – Nem hagyom tovább. Gyere, hazamegyünk! – kelt fel az ágyról és felém nyújtotta a kezét.

– Hogy mehetnék? – kérdeztem értetlenül. – Jungkook egészen biztos megöl, ha elmegyek az engedélye nélkül – közöltem vele a tényt.

– Egészen biztos, megöl, ha maradsz – vágott vissza. – Induljunk, ha akarsz hagyj neki egy üzenetet – mondta ellentmondást nem tűrve és bár hezitáltam, mégis most rá hallgattam.

Nem voltam rendben.
Meg kellett erősödnöm, nem csak fizikálisan, de lelkileg is.
Ez pedig nem valósult volna meg ha maradok, sőt...

Taemin lakására érve végre magamhoz ölelhettem a legjobb barátomat és a testvéremet is. Ők ápolták a lelkem, hiába haragudtak rám az őrülettel azonos szerelmem miatt, amely lassan tönkre kívánt tenni.

Jungkooknak hagytam egy rövid, kézzel írt üzenetet Yeongminál, miszerint hazajöttem mert nem éreztem jól magam.
De mindezek után igazán féltem a haragjától.
Talán nem szabadott volna eljönnöm, de úgy éreztem ezúttal tényleg nem bírom tovább.

Elég volt...
Annyira elég volt.

– Minie, rendeltem ebédet, remélem, nem baj, hogy nem én főzök – telepedett le mellém a kanapéra Taemin, mire csak megráztam a fejem.

– Az hiányozna még nekem, hogy megmérgezz itt minket – jegyeztem meg egy halovány mosollyal, mire barátom ajkai is felfelé görbültek.

– Apropó, megmérgez – emelte fel a mutatóujját Chanyeol. – A minap ez a féleszű megpróbált megmérgezni – bökött Taemin felé. – Valami szutykot próbált megetetni velem, valami levest, ami nem volt emberi fogyasztásra alkalmas, az biztos – panaszkodott mire elkuncogtam magam.