𝙛𝙞𝙛𝙩𝙮-𝙛𝙞𝙛𝙩𝙝

993 122 32
                                    

𝙅𝙪𝙣𝙜𝙠𝙤𝙤𝙠

– Jimin is velem jön, úgy készülj – adtam Namjoon tudtára ezt a részletet a ma délutáni üzleti utammal kapcsolatban.

– Értettem – felelte. – És ő egyébként tud erről? – tette fel a kérdést, mire idegesen sóhajtva néztem fel rá az előttem lévő jelentésből.

– Most tényleg ez a legfontosabb? – morogtam és folytattam az munkám. Túl feszült voltam ahhoz, hogy Namjoon idióta kérdéseire válaszoljak. – Hol marad már Jimin? – csaptam az asztalra és a halántékomat masszíroztam.

Nevetséges, de nem tudtam meglenni, ha nem volt mellettem.
Az ő közelsége; nyugalom; maga volt az oltalom önmagam ellen.

Nagyjából egy hónap telt el a szerencsétlen incidens óta, s lassan minden rendbe jött, ahogy elérkezett a nyár is, a meleg július.

Mindent tisztán láttam. Láttam, hogy miatta könnyebb és elviselhető az életem.
Miatta már nem csak a hatalom és a pénz volt a mindenem, a célom. Miatta értelmet nyert minden.

Ő lett a felejtés hófehér lótusza, ami nem az élet vége, hanem egy új élet kezdete.
Távol a sötét múlttól, mintha soha nem is számított volna.

Nem akartam elveszteni, soha már...
Bármit megtettem volna, hogy örökké magam mellett tartsam.

Mindazonáltal néha aggódtam.
Annyira ráfüggtem, hogy a drogfüggők hozzám képest senkik voltak.
Az én szenvedélyem mérhetetlen súlyú volt.

Park Jimin, a fiatal fiú, akinek megbódított a szépsége; az ő szemeiben láttam az egész további életem. A biztos pontom volt, az egész világom, a mám és a holnapom, ő aki kiemelt a pokol negyedik köréből.

– Oh, ahogy látom, éppen időben! – jegyezte meg Namjoon, mikor az általam már igazán várt személy megérkezett.

– Jó reggelt! – köszönt szelíden és lepakolt az asztalához.

Ő volt a megtestesült menedékem, a lelkem menedéke.
Ahogy néztem finom mozgását, a lágy vonásait, a belőle áradó szépségét és megnyugvást, az teljesen felszabadított s már minden rendben is volt.

Ilyen volt ő, valami megmagyarázhatatlan csoda az életemben. Az akire kezdetektől fogva mindig is szükségem volt.

– Akkor én megyek is – lépett ki az irodából Namjoon, így magunkra hagyva minket.

– Nem tudtam, hogy ma bejössz az irodába – szólt a szőke. – Hiszen alig egy óra múlva indulnod kell, nem? – pillantott rám kíváncsian csillogó szemekkel, mire felálltam és az asztalához léptem.

– Pár jelentés miatt jöttem, ami nem tűrt halasztást – kezdtem egy kevésbé fontos indokkal. – Továbbá van valami, amit nem tudok itt hagyni – fogtam az állára és felemeltem a fejét.

Csak ezt akartam, hogy mindig az enyém legyen ez az ártatlan tekintet.

– Te is velem jössz – jelentettem ki, mire nagyra nyíltak szemei meglepettségében.
– Tudod, hogy mennyire szükségem van rád – hajoltam le hozzá.

– De... – visszakozott volna, mire elcsitítottam s csókkal illettem dús ajkait.
– Akkor sem megy – motyogta, mire idegesen egyenesedtem fel.

– Mégis mi akadályoz abban, hogy velem légy? – kérdeztem hűvösen.

– Franciaország nagyon messze van... – kezdte. – Én...én félek a repüléstől és egyébként sem lenne ott semmi keresnivalóm – szabadkozott, üres indokokkal.

stress ~ jikook ✔️Where stories live. Discover now