stress ~ jikook ✔️

𝙨𝙞𝙭𝙩𝙮-𝙛𝙞𝙛𝙩𝙝

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

Mint egy semmi rémálma, úgy lebegtem az üresség tenyerén. Elégtelen voltam és erőtlen.
De aztán érezni kezdtem, és tudtam, hogy vagyok.
Lassan megszűnt a semmi és kinyitottam a szememet.

Gépek csipogtak, a jobb karomban egy tű, a bal meg nehéz volt és tódult benne a fájdalom.
Ránéztem nehezen, gipszben volt.
Magam voltam a sajgó seb. Fájtam magamnak, kívül-belül.
Sosem múló voltam.

A kórterem mennyezetére meredve könnyeztem. Még ez is fájt...

De hiába küszködtem, hiába is kiáltottam volna, senki sem értette volna ezt a fájdalom-nyelvet.
Egyedül voltam ezzel, örök megnemértett. Szánalmas kín, mely saját húsába vág.

S mégis a veszett fájdalomtól ordítani akartam ebben az összedőlt, romos világban.
Mert láttam, mert éreztem, mert tudtam, minden összetört.
Végleg szilánkjaira vált, megragaszthatatlan, egyenesen halálos porfelhő.
Annyira összetört.

– Jimin! Végre! Végre! Azt hittem, már sosem ébredsz fel! Két napig csak aludtál! – Chanyeol hajolt felém, ő volt az, és emiatt elcsitult a vihar.

Végre láttam, ki a valódi. Ő volt az egyetlen, az egyetlen, aki tényleg szeretett.

– Saj...sajnálom – mondtam ki nehezen, idegennek ható hangon. Tekintete és tekintetem egymásba torkollott.

– Ne, nem kell! Semmi baj! Ne is erőltessd most magad! – hallgattatott el. – Csak legyél jól! Az a fontos.

– Bátyó – sírtam fel mégis, és vége volt.

Csitítva, szelíden nyugtatva, óvatosan ölelt át. Megtartott, belé kapaszkodtam, nem sodort el többé semmilyen szélvihar.

A bánat, a megbánás, a keserűség millió színe volt ott. Körbevettek.
Már nem volt semmilyen út. Léptem nem vitt tovább.
S nem tudtam küzdeni. Kimerült minden.

***

Másnap megeredt az eső, kopogó zajjal a kórterem ablakán. Lemosta az üveget. Tisztán láttam a kinti világot, a kórház parkját, benne a nyárvégi fákat.
Ott áztak, bőrig áztak. Talán reszkettek is...

Csend volt, csak az esőcseppek voltak hangosak.

Aztán valaki belépett a szobába, ahol eddig egyedül voltam.

– Jimin! – szólított meg egy kedves hang. Dr. Choi volt az. – Beszélhetünk? Nem zavarok? – kérdezte előzékenyen.

– Dehogy is, gyere csak – erőltetem meg egy halvány mosolyt.

A férfi becsukta maga mögött az ajtót, majd a szobában levő fehér széket az ágyam mellé húzta és letelepedett rá.

– Eddig nem akartunk felzaklatni, ezért nem beszéltünk bizonyos dolgokról, de most hogy teljesen stabil az állapotod, úgy vélem, hogy eljött az ideje ennek – rendkívül megfontoltan beszélt, úgy hogy az ember szinte biztonságban érezte magát, legyen szó bármiről. Nem csoda, hogy pszichiáter volt.

– Beszéljünk csak, jól vagyok – hazudtam, Dr. Choi pedig nyilván tudta is ezt, de inkább nem tette szóvá.

– Jimin, most erősnek kell lenned – sóhajtotta. – És mindenek előtt végre magadra kell gondolnod. – fűzte hozzá, majd még jobban kiegyenesítette a hátát, és az arcán nem látszott más csak teljes komolyság, illetve eltökéltség. – Tisztában vagyok vele, hogy mennyire nehéz számodra a kialakult helyzet, és tudom, hogy megvisel, jobban is, mint azt bárki gondolná. Nem tudom, hogy most pontosan mit gondolsz, vagy hogyan látod a dolgokat, legfőképpen a jövőt, de őszintén mondom, hogy ne várj addig, amíg túl késő lesz – az utolsó mondata visszhangot vert tépázott lelkemben. – Nézd, mind aggódunk miattad. A testvéred, a barátod, és én is. Emlékszel, hogy régebben mit mondtam?