stress ~ jikook ✔️

𝙛𝙞𝙛𝙩𝙮-𝙨𝙚𝙘𝙤𝙣𝙙

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

Szabadnapom volt és az egészet a bátyámmal töltöttem. Jó volt egy kicsit együtt lenni, anyáék sírját is meglátogattuk, beszélgettünk a régi időkről és a jövőről.

Hazafelé vettünk egy kis tteokbokkit vacsora gyanánt, Taeminnek két adaggal is, ugyanis őt ismerve képes lett volna elszedni a mi részüket is.

– Akarsz most enni, vagy majd csak, ha hazaért ez a féleszű is? – kérdezte Chanyeol, mire megráztam a fejem.

– Nem vagyok még éhes – vontam vállat.

– Hát oké – sóhajtotta majd leült az egyik székre és a telefonját kezdte nyomkodni.

– Még mindig nincs munka? – kérdeztem rá óvatosan, Chan pedig szótlanul megrázta a fejét.

– Ne aggódj, ez is megoldódik – biztattam, bár tudtam nem sokra megy a szavaimmal.

Eddig csak alkalmi munkákat kapott, de álladó állást nem talált magának, ami miatt egyre elkeseredettebb volt, pedig többször is felajánlottuk már neki a segítségünket, de ő a saját erejéből akart munkát találni.

Ez pedig tiszteletben tartottuk, hiába volt rossz így látni őt.

A délután fennmaradt részében sorozatot néztünk és beszélgettünk közben. Minden olyan békés volt és számomra tökéletes.

– Ki tudja mikor lesz megint egy ilyen délutánunk – sóhajtott fel Chan, mire elhúztam a számat.

Igaza volt, de mégsem... Jungkooknak is szüksége volt rám. Én igyekeztem itt és nála is elég időt tölteni, de a férfi túl birtokló volt. Egy héten mindössze egy-két napot tudtam a bátyámmal és Taeminnel tölteni.

– Azért ennyire nem vészes a helyzet – jegyeztem meg halkan.

– De, Jimin! – emelte feljebb a hangját. – A testvérem vagy. Mond, hogy tűrjem mindezt szó nélkül? – állította le a filmet és szembe fordult velem. – Tény és való, nem voltam jó bátyád, de még mindig próbálkozom. Ezt az egyet nem adom fel. Nem adom fel, hogy ezúttal megmentselek téged – sóhajtotta a fejét rázva. – Mert bármit is mondasz, ami most van, nem jó neked.

– Hyung, hálás vagyok, de már felnőttem – vetettem ellen. – Már nem vagyunk gyerekek, és bár mindig itt leszünk egymásnak, de az életünkkel magunknak kell rendelkeznünk, a hibáinkból pedig majd tanulunk – vontam vállat.

– Nekem még gyerek vagy – biccentett felém. – Belül csak az én aranyos, csillogó szemű kisöcsém, akinek egy pillanat alatt kellett felnőnie és megállni a helyét, az én hibámból – szavain búskomor csalódottság ült, szemében összetört álmokkal.

– Sosem hibáztattalak, senki sem hibáztat, te se tedd! – néztem rá szomorú szemekkel, ő nem felelt, oldalra pillantott, mintha bűne égetné, amely nem is volt valódi.

Nem ő tehetett róla, hogy az élet számunkra rossz lapokat osztott.

Mondani akartam valamit, hogy ő a családom, hogy velem volt mindig, hogy ő adott erőt, a tudat, hogy mégsem maradtam teljesen egyedül ebben a világban. Mert ő az én testvérem, az egyetlen.
Benne is ott él anyám meleg mosolya, apám büszke tartása, az ő drága vérük bennünk él tovább, s miattunk tovább él szellemük. Nem tűnnek tova, s semmi sem volt hiába; hogy életek.

Viszont ahogy ajkaim szólásra nyíltak, megcsörrent a telefonom az asztalon. 

Automatikusan arra kaptam a fejem, a kijelzőn pedig Yeongmi neve szerepelt. Szemöldököm ráncba szaladt s a készülék felé nyúltam, hogy megtudjam vajon mit szeretne a nő.