stress ~ jikook ✔️

𝙣𝙞𝙣𝙚𝙩𝙚𝙚𝙣𝙩𝙝

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

A bőrömön hordoztam, a gondolataimba férkőzött, megtöltött kusza érzésekkel, s nem tudtam elfeledni szavait és az érintéseit. Reszketeg lélegzetvételeim visszhangoztak a csendben, amely körülvett engem. A hajnal pedig nem hozott megváltást.
Miután felkeltem realizálnom kellett az este történéseit, viszont mikor zavartan körül néztem a szobában, majd a lakás többi pontját is átkutattam, arra is rá kellett eszmélnem, hogy Mr. Jeon már sehol sincs.

Eltűnt, mint az a ködös tegnap éjszaka.

Az emlékeim homályosak voltak, mintha nem is lett volna valóság ami történt, de ezzel szemben léteztek bennem olyan érzések, amelyek kristálytisztán megmaradtak, illetve a rajtam lévő nyomok és a levetett ruhadarabjaim is mind alátámasztották az események megtörténtét.

A fürdőszoba padlóján kuporogtam egy szál selyemköntösben és próbáltam rendet tenni a fejemben. Minden, ami a tegnapi nap folyamán történt velem megint csak túl sok volt. Az utolsó dolog amire emlékeztem az az, hogy egész testemben remegtem a kimerültségtől és az intenzív gyönyör átélésétől, a főnököm pedig a karjaiban vitt engem egészen addig a végtelenül puha ágyig, ahol nemrég felébredtem.

 Az összes gondolatom az éjszaka körül forgott, vagyis jobban mondva inkább a férfi körül, aki engem birtokolt. Kérdések és kijelentések tömkelege volt bennem, amik többségét sosem ejtettem volna ki a számon hangosan.

"Miért volt ez más? És miért érzem úgy, hogy valami más lett bennem? Olyan mintha egy kicsit én is kezdenék megőrülni, vagyis egészen pontosan beleőrülni ebbe az egészbe. Annyira szánalmas vagyok..." – az órák perceknek tűntek amíg magamban őrlődtem.
Nem volt elég az idő, hogy késznek érezzem magam a mai napra, de talán arra nem is lett volna elegendő végtelen órák sokasága sem.

Erőtlenül reszkető lábaimra álltam és próbáltam felvenni a monoton reggelek ritmusát, mert az élet nem állt meg és nekem is haladnom kellett vele tovább, így hát úgy tettem, mint minden átlagos nap kezdetén, még akkor is, ha az éjszaka egyáltalán nem volt átlagosnak mondható.

Furcsa és frusztráló volt, hogy már nem találtam a megszokott helyét a dolgoknak, mivel immár ebben a házban kellett laknom a régi albérletem helyett, ami mindannak ellenére, hogy nem volt a legjobb és legszebb állapotban, nekem tökéletesen megfelelt. Itt viszont kényelmetlenül éreztem magam, hiszen még erősebb volt bennem a szégyenérzet, amiért gyakorlatilag eladtam magam – és az most mellékes, hogy nem igazán volt más választásom.

Próbáltam kizárni minden gondolatom, igyekeztem semmire sem gondolni, hiszen sehová sem vezettek ezek a csapongó képzetek, mi több; csak ártottak nekem.

A fogason lógó kabátomat felkapva indultam el a munkába miután kétszer is ellenőriztem, hogy jól bezártam-e az ajtót. Miután kiléptem a lépcsőházból a közeli buszmegálló felé igyekeztem, –amit tegnap fedeztem fel magamnak az idevezető út során –, de ekkor hirtelen valaki elállta az utamat, én pedig majdhogynem az illetőnek ütköztem.

– Elnézést, de Mr. Jeon utasítására mostantól minden reggel én viszem önt be a céghez – közölte velem Hyunwoo, mire bólintottam, hiszen megint csak nem volt más választásom.

Lehajtott fejjel sétáltam a férfi után és azután, hogy kinyitotta előttem az ajtót egy halk "köszönöm" kíséretében beszálltam az autóba – akárcsak tegnap.

Képes leszek én ezt megszokni? Meg lehet szokni egyáltalán mindezt? 

Csak annyiban voltam biztos, hogy én nem olyan vagyok, aki képes lenne ilyen módon élni – teljesen megfosztva a szabad akarattól –, vagyis akkor így gondoltam.