𝙨𝙞𝙭𝙩𝙮-𝙩𝙝𝙞𝙧𝙙

571 96 20
                                    

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

– Talán hülyének nézel? Én szerinted egy vicc vagyok? Ennyi lenne a te nagy szerelmed? Ennyi, hogy közben gond nélkül enyelegsz más férfiakkal? – többé nem kaptam levegőt. A szorítás a torkomon elviselhetetlené vált.
De mielőtt megfulladhattam volna, Jungkook oldalra taszított, a testem pedig erőtlenül terült el az előtér márvány padlóján.

Égett a tüdőm ahogy újra levegő után kaptam, könnyes szemekkel, s égett a szívem a szavai okozta fájdalomtól.
Ziháltam, némán sírtam, mint valaki, aki a menten bekövetkező halálát várja.

– Milyen szánalmas, hogy ezek után sem tudlak kihajítani az utcára, és nem tudlak megölni sem, pedig miattad már nem tölt el nyugalom. Haszontalan vagy! – ütött a falba, mert engem már hiábavaló lett volna ütni. – Mit tegyek? Dobassalak ki? Legyek gyilkos? Ha gyilkos leszek, kit öljek meg? Őt vagy téged? Vagy talán magamat? De ha téged öllek, a gondolat is pusztításra késztet... olyan mintha, a utána örökké égne a lelkem, sötét és piszkos lesz minden, és én felgyújtanám a mindent...

– Hagyd! Hagyd ezt... Miattam mocskos...? – még nekem is úgy tűnt, mintha csak össze-vissza beszélnék. – Miért nem számít, az igazság? Miért? Te sosem értesz engem, pedig én... én mindig megértelek téged.

– Kuss! Fogd be! – üvöltötte kikelve magából és tönkretett mégegy drágának tűnő festményt, ami a falon lógott.

Összeszorított szemekkel vészeltem át az újabb dührohamot, ami úrrá lett rajta. És közben csak azt kérdeztem magamtól, ,,ez most megint miattam van?"

Mikor már nem volt mit tönkretenni, újra felém fordult. Ránéztem. Nem féltem, csak kínos nyomorúságot éreztem a mellkasomban, ami szorított. Olyannyira szorított, hogy éreztem a fájdalom szabályos lüktetését.

– Kivájjam a szemed, hogy többé ne emeld másra? Kivágjam a nyelved, hogy többé ne beszélj mással? Kaszaboljam össze a gyönyörű arcod, hogy többé ne kelljen másnak? Hogyan csonkítsam meg a tested, hogy ne csábítson másokat? – döntötte oldalra a fejét, mint aki teljesen komolyan gondolja a kérdéseit.
Bárki elszörnyülködve hallgatta volna gondolatait, de én csak egyre csalódottabb és tehetetlenebb lettem. Ő sosem értette meg, hogy csakis őt szerettem hűségesen.

– Tedd mindet, ha attól jobb, ha attól hiszel majd bennem – szólt a hangom, a fájdalmas bánat óceánja alól.

– Meg is tenném! Megtenném! És valóban jobb lenne. Sokkal jobb. De hogyan tegyem, ha azután a tulajdon kezemet is le akarom majd vágni, amivel tönkretettem az egyetlen szépet?

És megdobbant a szívem.
Egyszerre szerettem és gyűlöltem, hogy így beszél.
Egyik szavával kegyetlenül bánt, a másikkal simogat.

Leroskadt a földre, nem messze tőlem. Mindketten elgyötörtek voltunk. Eldönteni sem tudtam, hogy miattam vagy miatta szenvedünk épp, bár mélyen azt hiszem, tudtam a választ.

Csukott szemmel sírtam, sajnáltam mindent, magunkat, hogy ide jutottunk. Hogy mindig ide jutottunk.

– Meg kell tanulnod. Meg fogod tanulni, nem létezhet más férfi az életedben. Szenvedni fogsz. Ez az, amit akarok. Ezt fogom tenni – jelentette ki úgy, mint aki hatalmas elhatározásra jut.

S tudtam, hogy ez a fájdalom csak egyre jobban fog sajogni, de mégsem mondtam semmit, nem tiltakoztam akkor sem, amikor a karjába vett és lecipelt a pincébe, s akkor sem, amikor megkötözött, olyan szorosan, hogy a vékony kötél a húsomba vájt.

És akkor sem üvöltöttem, amikor fájt.
Amikor a combom belső felén újra végighúzta ugyanazon éles pengéje hegyét, amely a már meglévő, örök heget okozta.
Újraírta véres betűkkel nevének monogrammját.
,,JJK" – nem csak a testemen, de a lelkemben is halálom pillanatáig hordozom az ő nevét, s még annál is tovább.

Belémvéste újra, pedig sosem feledtem.
Csak ő ezt nem tudta... vagy egyszerűen nem akarta elhinni.

Talán annyira magában hordozta a magányt, annyira egyedül volt mindig, hogy nem értette, ha valaki tényleg, őszintén mellette akart állni.
Azt pedig mégkevésbé értette, ha önzetlenül szerették.
Nem ismerte a szerelmet, nem érezte a szeretetet.
Az ő világában ezek nem voltak jelen. Nem léteztek, ezáltal én sem léteztem.

Én csak egy olyan valaki voltam, aki éppen megfelel. Valami, ami az övé. Valami, ami csak tulajdon. Olyan tulajdon, akiben nem bízik, mert senkiben sincs hite, és ez sosem lesz másként.

Kétségbeesetten írta újra a birtokjelét testemen. Én pedig akkor értettem meg.
Akkor értettem meg, hogy mindig ez lesz.
Sosem fogunk megváltozni. Sosem fog változni.
Nem fog szeretni. Én pedig mindig elcseszettül fogom magam érezni.

És vergődni fogunk.
Ő tépi a szárnyaim, ketrecbe zár, vérem ontja.
Én akaratlanul kétségbe ejtem, összezavarom, magamhoz húzom.

Folyton ugyanaz a kör, és megőrjített ez az egyszer fent, egyszer lent hullámvasút.

És amikor magatehetetlenül feküdtem, a többórányi kínzás után, a vörös szobában, feltettem a kérdést.

,,Megéri? Tényleg megéri ennyit szenvedni a szerelemért, ami sosem lesz igazán valódi? A szerelemnek tényleg ennyire kell fájnia? Rendben van, ha ennyire fáj?"

De végülis csak lehunytam a szemem. Maradtam inkább vak, mert nem akartam látni a sehová sem vezető utat. Maradtam vak, mert végülis én egyébként is mindig így éltem, szenvedve.
Akkor ez most miben más? Ez az élet. Kegyetlen és fájdalmas, de legalább szeretek. Szerelmes vagyok és ez akkor is igaz, ha minden fáj.
Ha vérzem, ha fuldoklom, ha zokogok, ha kínok között ordítok...

Én szerettem. És büszke voltam rá. Büszke az érzésre, amihez sosem volt semmi sem fogható. Annyira szép volt, annyira gyengéd, annyira édes, annyira valódi.

De aztán felnevettem. Kinevettem magam. Szánalmas, mennyire szerelembolond voltam. Szánalmas mennyire szerettem szenvedni.

Igen. Megtaláltam. Ez volt a válasz.

Szerettem a kínt, szerettem szenvedni.
Ez voltam én, kendőzetlenül, őszintén.
Bármennyire is kellemetlen beismerni, de Jungkooknak igaza volt.
Szerettem, ha fáj.
Ezért is voltunk mi jók egymásnak.
Nekem ez a sorsom. Szenvedni valamiért, valami nemes célért, szenvedni a szerelemért, szenvedni a szenvedésért.

Nem mondtam volna el senkinek, vagy talán elmondtam volna mindenkinek, csak azért, hogy még jobban sajogjon, hogy ennél is jobban fájjon a szerelem.

____________
Kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek!
Elnézést, hogy megint csak sokat kellett várni a folytatásra.
Az egyéni problémáim mellett sajnos vagy nem sajnos, de egy új könyvön is dolgoztam, ami eléggé lekötött, így nem tudtam időt szakítani erre a könyvre.
DE tényleg be lesz fejezve, csak idő kérdése.
Őszintén, egyszerre szeretem és gyűlölöm ezt a könyvet. Eléggé elcseszett, de mégis miatta kezdtek el olvasni az emberek, miatta láttak meg, és benne van minden ragyogásom és hibám egyszerre.
Vele nőttem fel, több éven át kísért, tehát megérdemli, hogy befejezzem és legfőképpen ti, kedves olvasók, ti érdemlitek meg, hogy befejezzem. Hiszen annyi türelemmel adóztatok, hogy nem is tudom, hogy köszönjem meg!
Szóval ne aggódjatok, bár néha küszködök, de határozottan célom befejezni a történetet!
Örülök, hogy még itt vagytok!❤️

stress ~ jikook ✔️Where stories live. Discover now