stress ~ jikook ✔️

𝙛𝙤𝙧𝙩𝙮-𝙩𝙝𝙞𝙧𝙙

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

– Hogy miket beszélsz? – kérdezte hitetlenül Chanyeol. – Taemin, már megint leitattad az öcsémet? – fordult barátom felé, aki egyből a fejét kezdte rázni.

– Ez teljesen komoly, Chan – felelte a fiú. – Tudom, hogy mennyire hihetetlen, de ez az igazság. Bár azt tudod kell, hogy nem ingyen hoznak ki innen – jegyezte meg csípősen, mire oldalba böktem és szúrósan pillantottam rá.

– Kit fizettetek le, ti lököttek? – kapott a fejéhez.

– Mi senkit, Jimin fizetett érte valakinek, aki befolyásos és csak egy telefonjába került az ügy – osztotta meg Taemin vele az információt, míg én egyre dühösebb lettem.

– Mit jelentsen az, hogy fizetett? – kapkodta a fejét a bátyám közöttünk, válaszokra várva.

– Ha holnap hazajössz, mindent el fogok mondani – mondtam őszintén, mire ugyan elhúzta a száját, de bólintott.

– Csak remélem, hogy nem csináltál semmi hülyeséget – jegyezte meg.

– Ha te azt tudnád – motyogta mellettem Taemin, mire a lábába rúgtam.

– Tessék? – kérdezett vissza értetlenül a bátyám.

– Hülyeségeket beszél – legyintettem, de közben nagyon is jól tudtam, hogy Chan ki fog bukni, ha megtudja az igazságot.

– Huh, srácok, én még mindig nem tudom felfogni, amit itt most előadtatok nekem – túrt sötét tincsei közé és hátradőlt a kényelmetlen székben. – Jelenleg el sem hiszem – rázta meg a fejét. – Mindenesetre ha holnap mégis kinyitják előttem ennek a koszfészeknek az ajtaját első dolgom lesz leborulni annak a lábai elé, aki ezt elintézte – jelentette ki.

– Hát azt inkább ne – szúrta közbe újfent beszólását a mellettem ülő.

– Hogyhogy? Nyilván meg kell köszönnöm – méltatlankodott Chan, mire leintettem.

– Lejárt a látogatási idő, vissza a cellába! – szólt az őr mély, barátságtalan hangja, mire bátyám is kénytelen volt elbúcsúzni tőlünk ahogy a többi rab is a látogatóitól.

– Holnap találkozunk, hyung – mosolyogtam rá.

– Persze, törpe – rázta meg a fejét és indult el az őr felé, aki visszakísérte őt a cellájába.

– Na gyere, Minie, ideje mennünk – állt fel Taemin, de én csak dühösen néztem fel rá és hogy megkíséreljem kiegyenlíteni a magasságkülönbséget én is felálltam.

– Ezek után ne szólj hozzám – dobbantottam a lábammal és hátat fordítva neki kiviharzottam a helységből.

– Jimin, várj már meg! – kiáltott utánam, de én meg sem álltam amíg ki nem értem a börtön épületéből és ahelyett, hogy a kocsihoz mentem volna, inkább elindultam gyalog hazafelé. – Jimin, hova mész? – állított meg Taemin hangja, mire egy fáradt sóhaj kíséretében visszanéztem.

– Haza megyek és hagyjál most békén – közöltem vele, de alig hogy ezt kimondtam a fiú mellettem termett.

– Hé, ne haragudj – fogta meg a kezem és bűnbánóan bámult rám. – Tudod, hogy nem úgy gondoltam – hajtotta le a fejét. – Aggódom miattad – vallott színt. – Érzem, hogy rossz vége lesz ennek... 

– Én már régóta tudom, hogy rossz vége lesz – feleltem, mire felpillantott rám. – Én választottam ezt magamnak, ez a sorsom – vontam vállat.