stress ~ jikook ✔️

𝙛𝙤𝙧𝙩𝙮-𝙨𝙚𝙫𝙚𝙣𝙩𝙝

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

Kendő fedte szemeimet, semmit sem láttam, a levegőt kapkodva remegtem, miközben hasztalanul zokogtam és könyörögtem, hogy eresszenek el.

Bevonszoltak valahová, cipőik kopogtak a járólapon, amikor megálltak, beszéltek valakihez.

- Elhoztuk ahogyan azt kérte - mondta a bal oldalamon lévő fickó, majd csak annyit érzékeltem, hogy eleresztenek, én pedig a földre hulltam, ugyanis nem tudtam magam megtartani, gyönge lábaimon.

Szipogtam és féltem, nagyon féltem. Lépéseket hallottam, elmentek és otthagytak engem azzal a személlyel, aki valószínűleg elraboltatott. Fogalmam sem volt, hogy ki és miért, de ahogy ezernyi szörnyű opció végigfutott az agyamon, csak még inkább elszorult a torkom.

Elém lépett, kezével a hajamba tépett és hátrarántotta a fejem, szívem őrült tempót diktált, a rémület vasmarkában szorongatott és bármit megtettem volna a szabadulásért. Lehajolt, egészen közel hozzám, ismerős illata megcsapta az orromat.

- Azt hitted, kijátszhatsz engem? - kérdezte, s a felismerés villámcsapásként ért.

Ajkaim elnyíltak és a fejemet rázva próbáltam magamhoz térni. Nem tudtam elhinni, hogy ő tette ezt...

- Miért? - kérdeztem csupán ennyit döbbenetemben, elvéknyult hangon és a kendő lassan teljesen átnedvesedett könnyeimtől.

- Ezt komolyan megkérdezted? - nevetett fel hitetlenül és miután eleresztett, felegyenesedett mellőlem majd távolodtak lépései, aztán hirtelen egy üveg tört össze a padlón, nem messze tőlem, mire összerezzentem és behúztam a nyakam. - Annyit sem érsz, mint ennek a nyomorult vázának a kicseszett darabjai, Park Jimin - emelte fel a hangját és világossá vált, hogy mekkora bajban vagyok, fogalmam sincs miért.

Szavai összefacsarták gyönge lelkemet, a düh amely a hangjában égett, megperzselt, s fájt...

- Jungkook, semmit sem tettem, kérlek nyugodj meg! Semmit sem értek! - igyekeztem hatni rá őszinte beszéddel, de nyilván mindhiába, mert ha Jeon Jeongguk egyszer a fejébe vesz valamit, mindegy, hogy igaza van vagy sem, senki sem tudja megállítani.

- Kussolj! - förmedt rám. - Egy kicsit sem vagy különb, mint az előtted lévő ribancaim. Te is ugyanolyan álszent vagy, bár el kell ismernem, általában kiváló teljesítményt nyújtasz - mondta, s hangja a maró gúnytól csöpögött.

Szólni akartam, kiáltani, hogy megértsen, hogy elmondhassam sosem akartam olyan lenni, mint amilyennek beállít s ha hibáztam is, csak azért volt, mert szerettem.

- Tudom, hogy Kim Taehyunggal egy étteremben voltál, még társalogtál is vele, aztán italt küldött neked. Micsoda meglepetés, hogy te mindezt kétségtelenül élvezed - csattant újfent valami a földön, én pedig szipogva hallgattam vádaskodását, amely egészen addig fajult, hogy saját magát felhergelve az eszét vesztette s törni-zúzni kezdett.

Összehúzva magam, remegtem a káosz közepén, amelyről csak a figyelmetlenségem tehetett, hiszen bele sem gondoltam, hogy egyetlen hiba ideáig fajul.

- Kérlek, hagyd abba! Kérlek! - zokogtam, de minden csak rosszabb lett.

- Mégis honnan veszed a bátorságot? - lépett elém és erősen megragadta az államat. - Csak mert gyönyörű vagy és képtelenség megunnom téged, nem jelenti azt, hogy bármit megtehetsz, hogy egyenrangú vagy. Sosem leszel az. Te csak valami vagy, amit birtoklok, valami amire szükségem van és bár minden porcikádat imádom, sosem lesz szavad az enyémmel szemben - mondta metsző ridegséggel, amitől a levegő megfagyott, a szívem pedig apró zörejt hallatva megtört.