stress ~ jikook ✔️

𝙨𝙞𝙭𝙩𝙮-𝙚𝙞𝙜𝙝𝙩𝙝

𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣

Addig simogattam a hátát, és hagytam, hogy mellkasomba bújjon, amíg el nem csitult szívszorító zokogása.
Aztán egyre csak győzködtem őt, hogy én, tényleg én vagyok. A szívemre tettem a kezét, hogy érezze, érte dobog.

S végül elhitte, ott kuporgok egyenesen előtte, és a szemébe nézve sírok érte.

Aztán csak ölelt, én meg őt öleltem.
Elmeséltem neki mindent, lassan...
És próbáltam szépíteni, de nem ment. Szörnyű volt ez az egész, és ezután joggal dühöngött.
Csak úgy perzselt a dühe, de mégis másabb volt. Volt valami sötétség benne, valami kilátástalanság, valami megtört gyengeség, amit korábban sosem láttam.

– Mindent elvett! Beletaposott a rothadt földbe! – üvöltötte miután eleget püfölte a falat. Elfáradt. Leroskadt mellém a földre.
–  Tényleg vége...most dől össze... Most dől össze az egész életem! – újra a mellkasomba temette az arcát. Megszakadt a szív a hangjától.

– Miért mondod ezt? – kérdeztem tétova, remegő hanggal. Volt valami riasztóan fájdalmas a hangjában, a könnyeiben, az ölelő karjában.

– Jimin... Én... én... én... – dadogott. – Én megöltem – mondta, belém fogyasztva a szót. – Én megöltem miattad valakit! – jött az előzőnél is sokkolóbb kijelentés. – Amikor azt mondta, meghaltál...én...én... Jimin, én annyira...

Ennyi volt, nem tudott mást mondani, csak kapaszkodott belém, én meg kikerekedett szemekkel kapkodtam a levegőt.
Először azt gondoltam, csak félre beszél, de ahogy ölelt, ahogy kétségbeesett, az mindent megmagyarázott.

– Most mi lesz? – tettem fel remegő ajkakkal a kérdést jóval később, de nem volt ideje felelni.

– Hát emiatt a kis nyeszlett fiú miatt lett ismét elmebeteg a fiamból? – toppant be váratlanul egy számomra idegen nő. A fekete haja szoros kontyba fogva, vonásai szépek, de mégis volt bennük némi acélos keménység is, a hangja tekintélyt parancsoló és erélyes, a szemei csak megvetést tükröztek.

Megdöbbentettek szavai, de világos is lett belőle, hogy kihez van szerencsém. Öntudatlanul is szorosabban öleltem Jungkookot egyetlen ép kezemmel.

–   Fogjátok, vigyétek! Ha ellenkezne rakjatok rá kényszerzubbonyt, vagy üssétek ki – vont vállat, és amint parancsot adott tíz megtermett férfi özönlött be a szobába. A félelem torkon ragadott. Úgy öleltem magamhoz a belém kapaszkodó férfit, mintha az életem utolsó szalmaszálába kapaszkodnék.

– Ne! Mit akarnak? – néztem körbe rémülten.

– Azt ott, lökjétek már arrébb! – intett felém olyan undorral az arcán, mintha valami fertőző betegség lennék.

Már nyúltak is felém az idegen kezek, de ekkor Jungkook magához tért.

– Hozzá ne merjetek érni, rohadt hulladékok! – gyúlt fény tekintetében, és ezúttal ő bújtatott el engem a mellkasába.

– Ne kelljen már ennyi időt pazarolni rád! – méltatlankodott az elegánsan öltözött nő. – Ennyi volt, elbuktál! Most pedig indulj, oda ahol a helyed van! – csettintett egyet és a férfiak újra megindultak felénk.

Hiába kapaszkodtam, ő hiába ölelt, szétválasztottak minket. Erős karok fogtak le, fájdalom nyílalt a testembe és lelkembe.

– Mit akarnak? Hová viszik? – üvöltöttem.

Potyogtak a könnyeim ahogy néztem a nyolc megtermett férfit, kik egy ellen küzdenek.
Kivonszolták a fekete furgonhoz, a már megkötözött Jungkookot. Sírva ordítottam utána, míg ő egyre csak vergődött a béklyójukban.