WHAT YOU WANT, BABE! (Jungkook +18) BEFEJEZETT

20. Weird.. (+16)

Nem emlékszem mikor aludtam el, olyan gyorsan történt. Szerintem az álomvilág már akkor magába húzott, mikor fejem érintette a párnát. Arra ébredtem, hogy pisilnem kell, de annyira kényelmes volt, ahogy Jungkook magához ölelt, semmi pénzért sem keltem volna ki. Na meg egyből eszembe jutott a csók és az, amit mondott, hogy így akar köszönni mindig. Persze ezektől a gondolatoktól esélyem se lett volna a visszaalvásra, ezért az arcát tanulmányoztam inkább.

„Mondjuk, amilyen szerencsés vagyok, biztos akkor ébredne fel, mikor kiosonok a mosdóba és akkor megint a fejemhez vághatná, hogy nem mellettem ébredt, szóval jobb ha a seggem maradok. Jelen esetben az oldalamra fordulva."

Férfias állcsontja magával ragadta figyelmem, ahogy nyaka is, amit most szívesen végig puszilgattam volna. Amikor ideges kidagadnak rajta az erek, de jelenleg sima, mint a baba popsi. Az arcbőre is ilyen, mintha nem lennének pórusai. „Kíváncsi vagyok, láthatom e valaha borostásan. Nem létezik, hogy mindig, minden pillanatban ennyire tökéletes." Szemei úgy is elnyerték tetszésemet, hogy békésen pihentek. Persze nem tudtam ignorálni az édes ajkakat sem, amik olyan gyöngéden formálták nekem a szavakat.

„Megőrülök érted."

- Miért bámulsz? – mosolyodott el, továbbra is csukva tartva bagolylesőit.

- Ihh. – nyikkantam ijedtemben. „Totális lebukás." Kínomban azt sem tudtam, mit mondhatnék. „Már késő eljátszani, hogy még alszok, mi?"

Mivel nem talált válaszra kérdése, ami köztünk gyakran megesik, azt a megoldást választotta szóra bírásomra, amit mindig. Sarokba szorított. Rám gördülve támasztotta meg magát alkarjain.

- Talán valami érdekeset láttál? – egy másodperc leforgása alatt fúrta sötét íriszeit lelkembe.

- Talán. – fordítottam el kobakom, zavarom mélyében fürödve.

- Mi tetszett ennyire? – duruzsolta, szemtelen görbülettel ajkán.

A vörösség mindenemet elborította, még a fülemet sem kímélte. „Mi féle kérdés ez? Direkt csinálja?" Az egész helyzet sok volt, ahogy rajtam feküdt, amiket mondott, a felemésztő tekintete, a zsivány arckifejezése. De tegnap tisztába kerültem vele, ha én nem közeledek felé, semmi sem fog változni. Abban viszont biztos voltam, hogy őt akarom, szóval ideje volt tenni valamit.

„Nem kell sietni, csak kis lépések."

„Nem akarom, hogy megunjon, lecseréljen, máshoz érjen. Cselekednem kell."

„Egy apró morzsa, bármi, ami előrébb visz."

„Képes vagy rá!"

„Akarod őt!"

- Te. – helyezkedtem vissza, újra szemtől szembe.

A remegés beuralta a kezeimet, a szívemet és próbálta a számat is. Azt visszatartottam. Annyira félelmetes volt kimondani, mert igaz. „Idejét sem tudom, mikor nyíltam meg akár egy szó erejéig is bárkinek." Ez a valódi Seyen volt, aki bennem élve rejtőzött a világ elől és a férfi elől, akit mindennél jobban szeret. És miért? Mert csak ezt ismertem, mindig ilyen voltam. Féltem közel kerülni, rettegtem őszinte lenni, mert ezek a dolgok mindig arra világítottak rá, hogy van mit veszítenem és nem bírtam volna ki, ha valamit elveszítek, amit ennyire szeretek.

Eddigi felhőtlen vigyora az arcára fagyott. Annyira megleptem, hogy meg se tudott mukkanni, ettől pedig én kerültem hatalmas frászba. Azonnal nyúlcipőt akartam húzni.

- Ki kell mennem a mosdóba – törtem meg halkan a kialakult csendet.

- Most? – nézett le rám, enyhén összezavarodott képpel.