WHAT YOU WANT, BABE! (Jungkook +18) BEFEJEZETT

21. Mad dog

Jungkook gyönyörű, fekete autójával mentünk, így ő is vezetett. Taehyung az anyós ülésről magyarázott neki valami vicceset, ami az egyik részlegen történt. Átlagosan viselkedtek, mintha semmi kirívó nem zajlana. Én viszont nem voltam képes odafigyelni a beszélgetésükre, meg másra sem, inkább a sofőr mögött bujkálva, igyekeztem elnyomni, mennyire félek. Teljesen befeszültem a gondolattól, hogy nem sokára szembe kell néznem Jinnel. Fogalmam se volt mit várjak ettől az egésztől, ami totális káoszt okozott bennem. Az egyik kezemmel a kilincset markoltam, ezerszer átfutatva magamban a gondolatot, hogy inkább kiugrom, a másikkal a combomat nyüstöltem. Tekintetemet szigorúan az elsuhanó fáknak szenteltem miközben a hányinger leküzdésén dolgoztam. A hideg futkosott a hátamon az ismeretlen jövőtől, ezért abban a pillanatban azt reméltem, sosem áll meg alattam a kocsi.

- Hahó! - riadtam fel Tae mély hangjára.

- Tessék? - lestem rá előre, értetlenül.

- Megjöttünk. - mondta a leglágyabban, ahogy csak bírta.

Ekkor realizáltam, hogy bizony már állunk. Közvetlen főnököm barna íriszeit futtatva rajta, mérte fel mennyire vagyok használható állapotban. Egyértelmű volt, hogy semennyire, mivel olyan mereven ültem, akár egy fadarab. Sóhajtva készültem a kiszállásra, azonban mielőtt meghúzhattam volna a továbbra is szorongatott kilincset, az ajtó magától kitárult előttem. Az őrjítő szempár rám villant, miközben tenyerét nyújtotta zaklatott lényem felé. Mikor ujjaink találkoztak frusztrációm nagy része eggyé vált a köddel. Jungkook gyengéd ajak görbülettel segített ki a járműből, magában elkönyvelve továbbra is nyugtató hatással volt rám. Mancsát akkor sem voltam hajlandó elengedni, amint két lábra érkeztem, emellett tekintetét is magamhoz fűztem. Eltévedtem azokban a mély lélektükrökben, amik azt üzenték: nem lesz baj, veled vagyok. Összekulcsolta kezeinket, szívemet őrült dobogásra késztetve. Már nem érdekelt, hogy valójában Jin miatt jöttünk, csak ő számított. Taehyung torok köszörülése, miszerint már halálosan unja, hogy csak bámuljuk egymást, rántott vissza a valóságba.

- Minden rendben lesz - küldött rám egy halvány mosolyt a nagyfőnök.

- Megígéred? - mustráltam végig, várva a megerősítést.

Határozottan bólintott, majd egymástól el nem válva mentünk a megbeszélt helyre, Taehyunggal a nyomunkban.

A park egyik padjához közeledve kiszúrtam volt páromat, amitől a szédülés újra hatalmába kerített. Íriszeink már messziről összeakadtak, de az övé hamar lecsúszott barátját szorító kacsómra. Lesújtó pillantással díjazta, ami elég volt ahhoz, hogy a gyomrom görcsbe ránduljon. Szörnyen rossz érzésem támadt és szívem szerint egy száznyolcvan fokos mozdulattal sétáltam volna el messzire tőle. Már cseppet sem tűnt jó ötletnek ez a találkozó.

Szívem egyetlen uralója váratlanul megtoppant, ezért neki szenteltem az összes figyelmemet.

- Mi itt megvárunk. Beszélj vele nyugodtan - csikorgatta ki fogai közül. Nem volt ő sem elragadtatva a helyzettől, viszont feszültsége ellenére is megajándékozott egy bíztató görbülettel.

Megint rajtam volt a sor, hogy cselekedjek. Remegő léptekkel indultam meg exem felé, ezzel együtt mintha a halálomba sétáltam volna. De nem szabadott erre gondolnom, meg kellett győznöm magam, simán fog menni, de ha valamiért mégsem, a két testőr majd a segítségemre siet. Amint közelébe értem, felállva fogadott. Ekkor minden próbálkozásom ellenére sem tudtam kizárni az utolsó napot, mikor kezet emelt rám. Álltunk egymással szemben, míg elmémben újra lejátszódott mi is történt akkor. Minden fenyegető nézés, erőszakos mozdulat és utálatos szó, amikkel megalázott.