WHAT YOU WANT, BABE! (Jungkook +18) BEFEJEZETT

32. Second Step: Take Leave

Habár a Lee Junghwan iránti gyűlöletem előcsalogatta a legbátrabb énemet, koránt sem voltam olyan magabiztos a terv további lépéseivel szemben. Sokszor bizonytalanodtam el, képes vagyok e véghez vinni, de ilyenkor mindig emlékeztettem magam miért is kezdtem bele. Jungkookért. Mert egyszerűen nem hagyhattam, hogy tönkre menjen és elveszítsen mindent, amiért keményen dolgozott, miattam. Ő már annyi mindent tett értem, számtalanszor mentett meg, még saját magamtól is, ezért képtelen lennék végig nézni a bukását. Nem ezt érdemli. Éreznie kell, nincs egyedül, hogy én nem mindig a bajba jutott fél vagyok, hanem megállom a helyem társként is. Számíthat rám. Ő és én együtt fogunk kijutni ebből, két oldalról támadva az ellenséget, míg be nem kerítjük őket teljesen.

Nem volt egy tökéletes reggel a mai, mert húsz perces öklendezéssel kezdtem, miután megcsapott a sült rák illata a konyha felől. Azt hittem soha nem fogom ott hagyni a wc csészét. A gyomrom eszeveszetten fájt az ingertől, mégis muszáj volt összekaparnom magam, mert ma is játszanom kellett. Bár elsőre nem tűnt nehéz feladatnak a második lépés megtétele, a bennem tomboló érzéseknek hála, úgy éreztem mégse fog simán menni.

Lábaim megingtak az épület előtt állva, most még hatalmasabbnak tűnt, mint általában. Hozzá képest én egy jelentéktelen hangyának éreztem magam. De ismét felelevenítettem miért vagyok itt, ezért felszívtam magam. Nehéz szívvel lendültem át a küszöbön, a szokott módon üdvözöltem a recepciósokat, aztán nagy svunggal az irodánk felé iramodtam. Féltem, ha lassítok nem leszek képes végig csinálni.

Mindenki felkapta a fejét jöttemre. A legelképedtebb arcot talán Jungkook vágta, aki Jisoo asztala előtt állva szemrevételezte a kezében tartott papírt, legalábbis ezt csinálta, míg meg nem érkeztem. Szelíd mosolyt intéztem hozzá, zakatoló ketyegővel. Nem számítottam rá, hogy egyből összefutunk, mert ritkán hagyja el az irodáját. Úgy tűnt mondani készül valamit, de megelőztem.

- Miss Kim - nyargaltam Jenny asztalához, ezzel még nagyobb meglepetést okozva majdnem az összes bent lévőnek. Taehyung volt a kivétel, aki pontosan tudta, mire készülök. - Beszélhetnénk?

A nő döbbenten bólintott, majd lassan megemelkedett, miután várakozóan pillantottam rá. Zavartan lépegetett előttem, míg el hagytuk a helységet.

Határozottan tett egy 180 fokos fordulatot, amint a tárgyalóba értünk. Azonnal tudni akarta, miért is zaklatja a nagyfőnök kis kedvence, legalábbis a szemében az voltam. Kíváncsian mért végig, íriszében megbújó rosszallással, míg én előkerestem legnormálisabb hangszínemet.

- Már egy ideje gondolkoztam ezen - kezdtem bele, nem hagyva hogy ő előbb nyissa ki a száját. Habár idősebb nálam, én akartam vezetni a beszélgetést. - Szeretnék kilépni a cégtől.

- Hm? - kerekedtek ki bagolylesői - Miért?

- Úgy látszik túl sok nekem. - mondtam egy nagyon gyenge érvet.

- Sok? Ez sok? - ugrasztotta fel világos barna ceruzával kihúzott szemöldökét. Nem vallt rám a könnyen feladás, nem ilyennek tapasztalt rövid ismeretségünk során. Aztán arcizmai elengedték magukat, sokkal nyugodtabbá alakult a nő kinézete. Valószínűleg realizálta, hogy ha én elkerülök innen, nem lesz már aki az útjában álljon a nagyfőnök szívéhez. Legalábbis ezt gondolta. Apró fölényes mosoly kúszott ajkai szélére, éppen csak észrevehető. - Ha így gondolod talán nem a megfelelő szakmában próbálsz elhelyezkedni. - kioktató hangsúlyával belém mart.

- Igen. - nyeltem le feltörekvő dühömet - Úgy tűnik kifogott rajtam.

"Bármit mondhat, nem számít."

Kecses léptekkel vonult az asztalhoz, majd kihúzta a fekete bőrszéket és úrinősen rá ült. Keresztbe tette hosszú lábait, amin rúzsával megegyező színű, piros cipő virított. Ismét elkönyveltem magamban szépségét, de a stílusát továbbra is szörnyűnek tartottam.