WHAT YOU WANT, BABE! (Jungkook +18) BEFEJEZETT

8. Kind words cost nothing (=

- Szia - léptem a konyhába, miután lepakoltam a dolgaimat és levetkőztem.

Mivel Jin nem volt a nappaliban, gondoltam, hogy ebben a helységben fogom megtalálni. Amint meglátott elindult felém, de arcáról nem tudtam leolvasni, azért hogy üdvözöljön, vagy inkább kinyírjon.

- Jó késő van – dörmögte kedvetlenül.

Meglepetésemre végül egy puszit nyomott ajkamra, ezzel köszöntésem mellett döntve. Naivan fel is lélegeztem, miszerint nem mérges, amiért ilyen sokáig voltam bent, már az első napomon. Viszont az is feltűnt, hogy szája igazán keserű ízt hagyott enyémen.

- Csak remélni tudom, hogy tényleg dolgoztál és nem egy másik faszin lovagoltál - nézett szemembe, amint végzett apró csókjával. Ettől már azért kezdtem meginogni, hogy talán mégsem repes a vidámságtól. - Bár végül is, ha ezzel sikerül megtartanod ezt a melót, nyugodtan. – nevetett fel.

Feltörő öröme hirtelen csapta ki leheletét, ezzel alkohol szag telitette meg orromat. Egyértelmű volt, hogy ivott, csak azt nem tudtam miért tett ilyet hétköznap este, egyedül. Talán tudat alatt ő sem boldog. Abban az egyben voltam csupán biztos, hogy józanul ilyesmi sosem hagyta volna el torkát, hisz mindenkire féltékeny. Vagy ez is megváltozott volna?

- Csak viccelek – hahotázott agyatlan módjára – Kook, egyetlen ujjal sem érne egy ilyenhez.

Én is tisztában voltam ezzel a ténnyel, annak ellenére is, ami egyszer kettőnk közt történt. Igazából tudtam, hogy ki kellene vernem az egészet a fejemből, de nem akartam. Rosszabb pillanataimban jó volt, azzal nyugtatnom magam, hogy kellhetnék neki.

Szerintem Jin ettől érezte magát férfinek, hogy átgázolhatott rajtam, az akaratomon és minden szavával illetve tettével azt bizonyíthatta, az övé vagyok. Jóformán hálásnak kellett volna legyek, amiért leállt velem, hisz másnak nem kellék soha. Néha úgymond ezt használta „előjátéknak". Vagyis először szóban adta, tudtomra kihez is tartozom, aztán a testével is. Valami azt sugallta, ez ma is így lesz.

Íriszei éhes ragadózóként villantak rám, máris beigazolva gondolatomat. Még csak esélyem se volt elmenekülni, azonnal körbe tekert, akár egy kígyó az áldozatát. Én, az állatvilágban is valami selejt lennék, akit rögtön elkapnak és megesznek. Erősen szorított, minden másodperccel egyre több levegőt préselve ki belőlem. Míg végül félájultan fúrtam arcomat a párna rejtekébe, teljesen megadva magam. Hátamra szorított csuklóm ontani kezdte magából forró véremet, ami eláztatta bőrömet, majd egy idő után nagy cseppekben hullott az ágyneműre. Az elborult elméjű állatot nem izgatta a lassacskán térde alatt elterülő vörös folt, ő csak élvezetét, na meg az én szenvedésemet hajszolta. Keményen markolta csípőmet, teljesen magára szorítva, hogy ne legyen olyan mozdulata, amit nem érzek. Szememből megállás nélkül ömlött a sós folyadék, miközben valami furcsa, nyüszítő hangot nyelt el a szoba félhomálya, amit én adtam ki. Minél fájdalmasabb volt torkom szava, annál gyorsabban mozgott bennem. Nem csoda, hogy a végén szinte kirobbant belőle örökítő anyaga.

Amint kicsúsztam karmai közül, remegő térdeimre rogyva igyekeztem feldolgozni, hogy ez tényleg megtörtént. Karomat magam elé fogva sírtam, akár egy óvodás, mintha az bármit is segített volna. Ezen kívül meg sem bírtam mozdulni, tehetetlenül feküdtem, magamnak is bebizonyítva életképtelenségemet.

Nem maradt kétségem afelől, hogy Jin szörnyeteggé változott. Talán sose mélyedtem el iránta igazán, de ettől függetlenül szerettem, mint embert. Viszont ezután teljesen megszűnt minden, amit valaha éreztem. Ha valami maradt is, az csalódottság, bánat, szomorúság és értetlenség keverékében merült ki.