WHAT YOU WANT, BABE! (Jungkook +18) BEFEJEZETT

2. Last Friday

Hatalmasra kerekedett szemeim a másodperc tört része alatt álltak vissza rendes formájukba és minden erőmet összeszedve mosolyodtam el, szokásomhoz híven. Az mindig segít rajtam, még ha a legmélyebb katyvaszba is kerülök. Olyan, mint a sötét falfesték, amit ha felkenek, elfedi a hibákat és sérüléseket, amik ott tátonganak, mégsem veszi őket észre senki. Ezt teszi az összes igazi érzelmemmel, szépen eltakarja. Vicces mennyire könnyen tévesztem meg a hozzám legközelebb állókat, bár elgondolkodtató, hogy ez talán azt jelenti senki sem ismer igazán.

A halál utáni vágy, a szavaira keletkezett félelem és feltörni akaró sírás egyvelege kavargott bennem, de bármelyikük rám nézett, csak azt láthatta boldog vagyok a ténytől, hogy Jin gyereket akar tőlem. Ami csupán annyit jelent, hogy lesz, ha beleegyezem, ha nem. Ez az ő gondolkodása és a kapcsolatunkhoz való hozzáállása. Sosem tartják vissza olyan felesleges dolgok, mint a mondjunk a véleményem vagy az akaratom. Fogaim jó kedvű ki villantásával szembesültem a fájó ténnyel, hogy az életembe továbbra sincs beleszólásom, amég mellette vagyok. Ezt úgy mondom, mintha lehetnék másvalakivel.. egyrészt nincs hova mennem vagy kihez, másrészt most komolyan, kinek kellenék rajta kívül?

Amint tudatosítottam gondolataimat, rögtön a világ iránt érzett igazságtalanság kerített hatalmába. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Ha lennének szüleim, családom, vagy bárkim, esetleg lett volna több eszem, mikor megkérdezte hogy akarok e vele járni, most nem lennék ebben az elfuserált helyzetben.

Szinte égette bőröm alatt elterülő húsomat, a Jintől szült kisbaba gondolata, még véráramom is ijedtséggel töltődött meg. Enyhe remegés kúszott végtagjaimra a magam miatti undortól, amit tettetett izgatottsággal lepleztem, közben átöleltem a házigazdákat akik nyakamba szakadtak a "szenzációs" hírre, közben belül meg szétestem.

Egyedül csak ő maradt a helyén engem bámulva, tudtam, éreztem, pedig teljes kizártam látóteremből. A sötét írisz, akkor is követte mozzanataimat, mikor csillapodtak a kedélyek és közöltem, hogy elmegyek mosdóba.

De persze, az utam, a ház elé vezetett az este folyamán, már másodszor. Leültem a lépcsőre és remegő kezeim közé vettem az első szálat.
Mi történik velem?
Legördült egy könnycsepp, amit sehogy sem tudtam visszatartani. Hiába nem mutatom, gyenge vagyok, akár a harmat. Hamar követte a második, harmadik sós keserűségem, ezzel pedig orrom nedvei is megindultak. Gyönyörűen festhettem megint, de az jobban lekötött, hogy normális e, így reagálni arra, hogy "életem szerelme" gyereket akar tőlem? Még a megnevezés is nevetséges. Hiába próbálkoztam, nem akart abba maradni rázkodásom, ezért máris gyújtottam következő cigarettám. Mindeközben agyamat szántották sötét gondolataim, így muszáj volt valahogy erőt vennem magamon. Nem csoda, hogy akaratlanul is eszembe jutott az az éjszaka.

*Esős péntek este volt, mikor hazaértem a munkából nagy nehezen, mert kivételesen nem Jin jött értem, hanem taxit kellett fognom.

Míg a kocsitól elértem a bejáratig, a hajam már begöndörödve állt mindenfelé, ezzel úgy néztem ki, mint egy csapzott kutya.

Szokatlanul kedvesen kérdezte meg hogyan telt a napom, de persze hamar csapott át kiabálásba, mikor válaszoltam. Felvázoltam, hogy munkahelyet szeretnék váltani, úgyis a főnököm keményen rám nyomult. Állandóan kellemetlen helyzetekbe hoz, direkt sokszor hozzám ér ok nélkül, ezért úgy éreztem eljött az idő, másik állás után nézni. Jin mindenféle útszélinek elhordott a "variálásom" miatt, majd olyan erősen szorította meg oldalamat mérgében, hogy ott maradt keze nyoma. Könnyeim megállíthatatlanul záporoztak, hisz életemben először rettegtem tőle. Gondolkodás nélkül vergődtem ki karmai közül és rohantam el közös lakásunkból.