WHAT YOU WANT, BABE! (Jungkook +18) BEFEJEZETT

1. Let's Smile!

Megint veszekedni fogunk, láttam előre. Mostanában úgyis mindig ez volt. Csak azért is ráérős léptekkel közelítettem meg a tűkön ülő férfit.

Az autó szélvédőjén keresztül mélyesztette dühös tekintetét belém, ahogy igyekeztem felé. Egykor szelíd szemei, mára csak így néztek rám.
És miért?
Most épp mert tíz percet késtem, vagyis nem fogunk odaérni pontosan a hülye grill partyra, amire annyira akar. Hogy én mit akarok, már rég nem érdekli.
Lassan csapódtam be az anyós ülésre, máris tudva mi következik.. beszólások tömkelege, na meg a kis előadás borzalmas viselkedésemről.

- Persze, ne siess. Végülis csak késésben vagyunk! - emelte rám mérges hangját, amint becsuktam az ajtót.

A kapcsolatunk elején mindig könnyeztem mikor kiabált velem vagy megszídott, de már nem tudtam, valahogy kiölte belőlem ezt a reakciót, ahogy számtalan mást is. Sokszor csak húztam a szám és forgattam a szemem, persze ettől még dühösebbé vált, de egyszerűen nem mindig voltam képes uralni mellette az arckifejezéseimet. Most sem szóltam, csak áthúztam magamon a biztonsági övet és becsatoltam. Olyan érzés volt, mintha a lelkem egy része elsorvadt volna, csak üresség honolt bennem.

Felbörrentette a motort, majd mint egy őrült indult útnak, közben ujjaival a kormányon dobolva hangosan fújtatott.

- Néha olyan boldoggá tenne, ha magadon kívül mással is foglalkoznál - morogta, próbálva elfojtani hirtelen keletkezett indulatait.

Megszoktam minősíthetetlen közlés stílusát, de egy szava ismétlődött bennem: boldoggá? Azt is mondhatnám, számomra ismeretlen a kifejezés. Miután összeköltöztünk és bármikor veszekedésre került sor, a fájdalom csontig hatoló volt, amiket mondataival tudott okozni, mégis annyira könnyen ejtette ki őket. Ez az egy nem változott.

- Sajnálom - mondtam halkan, bár nem gondoltam komolyan. Tudtam, ez az egyetlen módja, hogy megszabaduljak a felesleges vitától, amire semmi energiám nem maradt mára.

- Kár hogy azzal semmire nem megyünk! - szúrta belém ridegen. Régebben egy ilyennel megállította a szívem, de jelenleg semmit sem érztem, még csak bánatot se.

Elfordítottam fejem, hogy az ablaküvegen kívüli világot tanulmányozhassam. Verőfényesen sütött a Nap, kellemes szellő borzolta a fákat, filmbe illő tökéletes nyári nap volt, de mi ismételten egymást gyilkoltuk.

- Remélem ma viselkedni fogsz! Elegem van már, hogy hányszor leégetsz a haverjaim előtt. - állandóan ezt hallottam tőle, mégse, jöttem rá mivel tettem volna valaha ilyet - Meg ezt a hajszínt sem kellett volna erőltetni tök fura, de én már nem mondok semmit. - vágta hozzám újabb és újabb sértéseit.

Tipikusan az az ember, aki ha beléd döfi kését, még jól meg is forgatja. Emlékszem, oda meg vissza volt mikor megcsináltattam a hajam, mondván ez az ezüst kiemeli a szemeim, most meg már ez sem jó. Csendesen tűrtem tőle mindent, várva hogy feladja vagy megunja. Eltelt néhány perc némán, de újra megszólalt.

- Mostanában, már rád sem ismerek. - ezzel egy utolsót fordított tőrjén lemondó hangsúlyával.

Nem szóltam egy szót sem, csak néztem az elsuhanó házakat, tudatosítva, hogy néha már én sem ismerek magamra. A visszapillantóra tévedt íriszekkel vizsgáltam az idegen szempárt, ami visszanézett. Gondolataim  fülsíketítően cikáztak fejemben, minden másodperccel újabb kő falat építve szívem köre. A belsőmet szörnyű érzések marcangolták, a torkomat pedig mintha belülről fojtogatták volna. Talán ezt érdemeltem, azért amit tettem. Nem hittem, hogy örülni fogok mikor megérkezünk, de ez szabadított ki saját, sötét kis ketrecemből. Azért mielőtt kiszállhattam volna még hozzám fordult, kivételesen nem tudtam szembenézni vele, inkább lehajtottam a fejem. Borzalmasan bűntudatom támadt, múlt heti félre lépésem miatt.