WHAT YOU WANT, BABE! (Jungkook +18) BEFEJEZETT

22. Grief (+16)

Dermedten ültem a kocsi hátsó ülésén, amitől de ja vu érzés fogott el. Csak éppenséggel már magam mögött hagytam Jint, akinek neve remélem hamarosan törlődni fog elmémből. Tae előbb ültetett az autóba, minthogy a két férfi végzett volna egymással, de nem kellett sokat várni, hogy a nagyfőnök is csatlakozzon és elinduljunk. Ugyanúgy a vezető mögött tengődtem, bár most nem a sötét szemű gubbasztott a volán mögött, ő az anyóson nyalogatta sebeit. Nem volt merszem rá nézni, mert tudtam, megint miattam sérült meg. Mindhiába égetett tekintetével, lelkiismeret furdalásomat kizárólag az ablaküveggel osztottam meg. Nem érdekelt merre megyünk, mivel minden méterrel könnyebbnek éreztem magam, ahogy távolodtunk a régi életemtől. Tisztába kerültem vele, egy korszak végleg lezárult. Habár nem volt a legjobb, mégis éveket áldoztam rá, valószínűleg ennek köszönhetően kerített hatalmába a gyász. A szó szoros értelmében temettem magamban mindent, ami az elmúlt időszakban történt.

Ezért nem csoda, hogy újfent nem reagáltam le, mikor megálltunk.

- Szépségem! - szólított meg a földi Istenség, ezzel megnyerte figyelmemet és rá néztem.

Azonnal feltűnt az arccsontján éktelenkedő horzsolásszerű sérülés, de ezen kívül rendben volt. Tartottam tőle, úgy fog kinézni, mint legutóbb, de szerencsére nem így lett. Viszont ismét észveszejtően állt neki. Képes volt újra kitenni magát ennek, értem.

- Taehyung hazavisz és veled is marad. Pihenj egy kicsit, meg...

- Te hova mész? - vágtam szavába összezavarodva.

"El kell mondanom, hogy szeretlek. Neked pedig mesélned kell, mi volt ez az egész."

Elégedett mosollyal vette tudomásul társasága utáni vágyódásomat, ami ennél nem lehetett volna nyilvánvalóbb.

- Még lesz egy tárgyalásom - válaszolta simogató tónusban.

Mondata közben vettem észre, hogy a munkahelyen vagyunk. Pedig már rég feltűnhetett volna, annyit bámészkodtam kifelé.

- De az inged gyűrött lett - kutattam indok után, hogyan rángathatnám magammal - át kéne venned otthon.

- Ne aggódj - villantotta meg hófehér fogsorát - az irodámban tartok néhány cserét.

- Oh - fogytam ki az ötletekből elég hamar. - rendben - sütöttem le pilláimat.

Azt akartam, hogy velem legyen, hogy ne hagyjon itt, hogy a karjába zárjon és a fülembe súgja, amit exemnek mondott. Ugyanakkor tudtam, miattam nem áll meg az élet és önzőség lenne azt kérni, válasszon köztem és munkája között. „Nincs is rá szükség, végülis, amit akarok azt később is elmondhatom neki."

- Amint hazaértek egyetek, aztán pihenj egy nagyot. - folytatta tipikus aggódását, közben egy tincset elsöpört arcomból. - estefelé megyek és beszélünk, jó?

Némán bólintottam, de továbbra sem néztem rá. Túlcsordultam önzőséggel, amit szégyelltem.

- Tae, várj itt egy percet. - azzal Kook kipattant a járműből. Átvágtatott az én oldalamhoz, kitárta az ajtót, majd behajolt. - Karold át a nyakam!

Meglepődésemben tettem, amit kért. Átkulcsoltam, aztán erősen kapaszkodtam, míg kiszedett az ülésről. Úgy tartott, mintha egy csepp tollpihe lennék. Bevágta a nyílászárót, combomnál fogva magára emelt és neki nyomott fekete járgányának, ami felforrósodott a napsugaraitól. A ruhámat nem égette át, ezért fájdalom nem ért, csak a hőt éreztem. De az Jungkook egész lényéből is sugárzott, főleg íriszeiből, amiket rám szegezett.

- Mi a baj? - hajolt közel hozzám.

„Traktálj! Boríts rám mindent, ami benned van! Legyen az öröm vagy bánat." – jutottak eszembe szavai.