⁓ Colombia ⁓ (Larry Stylinson) Befejezett

2. A remény reggelén

... ahogy gyerek koromban is sokszor tette.

- Hát nagyon remélem, egyszer talán én is megtalálom a másik felemet. Tudom jól Alejandro nem az, de mégis jobb, mint a semmi. De ki akarna egy drogbáróba szerelmes lenni vagy szeretni? Senki! - nézek fel az igen idősödő arcra. Tudom jól azért tanítgatja az unokahúgát, hogy az egyszer majd át tudja venni a helyét.

- Meg fogod találni, biztos vagyok benne. Apád nem tudta belőled kiölni az empátiát, nem tudott belőled kegyetlen gyilkoló gépet nevelni. Hagyd itt ezt az egészet, kezdj új életet valahol máshol. Ezért tanultál? Gyűjts bátorságot és törj ki innen. - válaszolja, majd rám húzza a takarót és feláll, indulni készül. Homlok puszival búcsúzik, csak a ráncosodó kezét simítom végig mielőtt elhagyná a szobámat. A beszélgetéseink mindig lelket öntenek belém, akkor is amikor még kicsi voltam. Igaza van, csak ez az egész nem ennyire egyszerű. Ez nem egy bolt, aminek az ajtaján megfordítom a táblát. Hogy zárva! Meg különben is az orvosit Angelo Diaz végezte el nem Harry Styles. Alig voltam nyolc amikor egy véletlen folytán kerültem Columbiába, pont a nevelő apám egyik emberét akartam kizsebelni Londonban, amikor elkaptak és ide hurcoltak. Pedig csak a barátaimmal fogadásból csináltam. Ennek is már 19 éve lassan. Azóta nem láttam Angliát, az igazi anyukámat, apámra nem vagyok kíváncsi hozzá nem fűznek jó emlékek. De az anyukám a mai napig hiányzik, a hatalmas zöld szeme a kedves mosolya. A hangjára már nem emlékszem és az arca is csak homályosan él az elmémben. A nevét az sosem felejtem, Anne. Sokat álmodok vele a mai napig, mindig mosolyog az álmaiban. Ölelő karát körém fonja és szeret. Mindig azt mondja kisbabám! Évekig szerettem volna legalább messziről látni, de apám Alfredo sosem engedte.

Eleinte a házat sem hagyhattam el, nemhogy az országot. Kicsi szabadságot az egyetemi éveim alatt kaptam, bár akkor is testőrökkel jártam még az előadásokra is. De azért jó párszor sikerült meglógnom, akkor aztán kirúgtam a hámból. Amikor gyakorlatomat töltöttem apám kórházában akkor is jó párszor megpattantam bulizni, de igazából csak ennyi. Akkor sem, ahogy most sem törődtem a rám leselkedő veszéllyel. Először akkor tudatosult bennem amikor már apám meghalt és utána az egyik akció alkalmával lőttek le. Hatalmasat ásítva fordulok az oldalamra, ideje lenne aludni. Korán kell kelljek, holnap ki kell mennem megnézni a szállítmányt. Megfelelő állapotban kell átadjam a fiúkat a vevőnek este.

⁕⁕⁕

A hangárban ücsörgök az egyik kanapén, nézem ahogy felvezetik a fiúkat. Már a látványuktól is majdnem idegbajt kapok. Koszosak és egytől egyig le vannak gyengülve. Időközben megérkezik az, az öt emberem is, akikre rá voltak bízva a hajón. Feléjük indulok az a minimum, hogy számon kérem őket. Persze egyik sem hajlandó angolul válaszolni, na nem baj a saját anyanyelvükön is tudok velük ordítani. Állítólag az utóbbi három napban lettek a srácok ilyenek, amíg a kikötési engedélyre vártak. De ezt laikus szemmel is meg tudom állapítani, hogy hazugság. Hiszen nem laikusan látom őket, hanem orvosként. Le vannak gyengülve és ki vannak a száradva. Végig sétálva előttük egyenként nézem végig mindet. Kivétel nélkül mindegyik szőke kék szemű, húsz - harminc év közötti. Első ránézésre nem bántalmazták őket, bár az éheztetés is annak számít az én szememben. Az ideg folyamatosan dolgozik bennem, ahogy a sor vége fel haladok. Egyik srác sem mer rám nézni, koszosak és büdösek. Az utolsó fiúnál viszont megállok, neki barna haja van. Ahogy az állánál fogva felemelem a fejét, érzem mennyire remeg. Szája valami iszonyatosan ki van száradva és sebes, talán ő van a legrosszabb állapotban az összes közül. Szemei kékek, bár csak egy pillanatra nyitja ki még ehhez sincs ereje. Pulóverét az ujjai végéig húzta, állni alig bír. Elfordulva tőlük hívom magamhoz Rodrigo- t.