⁓ Colombia ⁓ (Larry Stylinson) Befejezett

23. Bízz magadban

"- Na ki szólt a luk a gödörből. Macikám te sem akartál leülni először. – szól be neki Daniell miközben a szívószálon keresztül próbálja kiszívni az innivalóját a pohárból. Na itt szakad el nekem is a cérna, velük együtt nevetek. Bár Rodrigo most nem vigyorog." 

Végül vasárnap mégsem kellett összepakolni a házat. Csak előre nem áruhattam el a meglepetést anyuéknak. Sikerült az árverező cégtől visszavásárolni. Igaz dupláját kérték, mint amennyit ők fizettek volna. De ennyi a legkevesebb, amit ilyen sok év után anyukámért tehetek. Persze a lányok meg is ijedtek, hogy akkor már nincs okuk Columbiába jönni velem. De biztosítottam őket arról, hogy jöjjenek nyugodtan. Sőt meg is beszéltük, hogy szombat reggel a reptéren találkozunk. Nekünk muszáj visszamenni Londonba, még Louis lakását és az irataink átíratását is el kell intézzük. Alvaro kicsit aggasztó híreket mondott, rá bíztuk a dolgokat erre a két hétre. Remélem ez a pár nap már nem oszt nem szoroz.

- Mit szeretnél a lakásoddal kicsi? – fordulok Louis felé, eddig csak szótlanul ült mellettem. Egész úton alig szólt hozzám.

- Nem tudom Hazzy, fogalmam sincs. De tudod olyan sokat szenvedtem érte, végre lett valamim. Nehéz a szívem, ha arra gondolok, hogy más fog benne lakni.

- Akkor tartsd meg! Legalább, ha Angliába jövünk akkor lesz hol lakjunk. – zárnám ezzel a témát, de látom a kis drágán, hogy még mindig bántja valami.

- Hát igen, de már nincs munkám és nem érkezik fizetés a számlámra. Nem lesz honnan levonni a felmerülő költségeket. – halkul el az utolsó mondatnál.

- Akkor majd én fizetem, miért nem ezzel kezdted? – simítom a tenyeremet a combjára hatalmasat sóhajt közben.

- Nem! Arról szó sem lehet, én nem leszek a kitartott kurvád! – dörren fel és még a kezemet is ellöki magától. Viszont amit mondott az nagyon is ismerős. Azt is tudom, hogy honnan. Tíz perc sem kell, hogy a kocsifeljárón megálljak a ház előtt. Mintha puskából lőttek volna ki, úgy ugrik és rohan a bejárathoz. Bántja, amit mondtam, amit mondott. Valamint az is benne lehet még, hogy világos van. Szó nélkül veszem ki a csomagjainkat a csomagtartóból és a hátsó ülésről. Majd baktatok utána. A holmikat csak a nappaliig viszem, de ő nincs itt. Biztos felment a hálóba ott is lelek rá, az ágy szélén ücsörög láthatóan gondolkodik. Csendben ülök le mellé a kezéért nyúlva. Most nem húzza el hagyja, hogy megfogjam.

- Ha dolgozhatnál akkor elfogadnád a pénzt? – nézek rá reménykedve, remélem a munkát nem utasítja vissza.

- Talán, de csak akkor, ha valami normális és nem ilyen mondva csinált meló. – morogja maga elé.

- Nem, teljesen normális munka. Könyvelni való mindig akad. Ha hiszed, ha nem mi is vezetünk könyvelést. Igaz itt ott ki van kozmetikázva, de az egyik bárnak könyvelőre lenne szüksége. – válaszolom a csodaszép arcra mosolyogva.

- Tényleg? Dolgozhatok? Nem leszek ingyenélő? – derül fel az arca, a hangjával együtt.

- Igen dolgozhatsz, de csak egyetlen egy feltétellel! – tartom felé az ujjam, amit édesen megpuszil. Kérdőn nézve várja mi az.

- Otthonról, az immáron közös dolgozószobánkból. Kapsz hozzá saját laptopot, asztalt amire csak szükséged van. Így jó lesz édesem? – válaszképpen az ajkaimra tapad, finom nyelve hirtelen szánt végig a szám belső felén. Majd az alsó ajkamat átszívva a szájába áll meg.