⁓ Colombia ⁓ (Larry Stylinson) Befejezett

19. Anne

"Közben beérünk az úticélul kitűzött városba, hála a korai indulásnak még csak délelőtt tizenegy óra van. A gyomrom már gyűszűnyire szűkült a szívem már most a torkomban dobog. "

- Félsz Hazzus? – kérdezi Lou a kezemet szorongatva.

- Nagyon. Még életemben nem féltem ennyire talán. – pár utcányit kell még menni amikor megpillantom a házat. Barna apró téglás épület, mindenhol virágok csodaszép kert. Itt lakik az anyukám! Az érzések csak úgy kavarognak bennem. Louis csendben ül mellettem, egyre jobban szorítom a kezét.

- Most mit csináljunk? Csengessek be, hogy hello itt vagyok én vagyok a fiad? – kérdezem a kócosomat remegő hangon.

- Talán nem kell. Nézd! – mutat a ház felé. Az ajtó nyílik és ott áll ő a kertet nézni. Milyen csodaszép pont, mint az emlékeiben és az álmaimban.

- Gyere menjünk. Itt vagyok veled! – suttogja miközben kiszáll. Félve teszem ezt én is, mindenem reszket. A fejemet sem merem felemelni, mialatt hagyom magamat a ház felé húzni.

- Jó napot hölgyem! Ön Anne Twist? – szólal meg Lou, nekem most a cipőm sokkal fontosabb nem merek oda nézni sem.

- Igen! Miben tudok segíteni? – kérdezi és még a hangja is angyali. Istenem, de rég hallottam a könnyeim, mint a vízesés erednek meg. Nagy nehezen emelem fel a fejem és nézek a zöld szempárba. Érdeklődve figyel, óráknak tűnő másodpercekig csak néz. A szája el kapja a kezét egy halk sikítás hagyja el az ajkait mielőtt elájulna. Louis még időben ugrik oda, hogy megtartsa. Lassan engedi le a fűbe.

- Most mit csináljunk Lou? – kérdezem kétségbe esve.

- Szerintem vigyük be és fektessük le amíg magához nem tér. – amint kimondja már ölbe is kapom és mintha kincset vinnék cipelem be a házba. A hangulatos kis nappaliba óvatosan fektetem le a kanapéra.

- Hozz vizet Harry. Biztos kelleni fog, ha magához tér. – megkeresem a konyhát és a poharat. Minden csillog villog és csodálatos rend van. A nappaliba visszaérve a szám is tátva marad, majdnem el is ejtem a poharat. A falak teles tele vannak a képeimmel, kicsi Harry mosolyog vissza minden honnan rám. Az ajtó nyilására kapom fel a fejemet, anyukám szemei néznek vissza rám csak sokkal fiatalabb kiadásban. Nyikkan egyet amikor meglát, falfehéren kapkodja a fejét a képek és köztem.

- Te, édes Istenem Te? Harry? Élsz? – dadogja. Fogalmam sincs ki ő rá nem emlékszem. De miért nem, hiszem ő tudja ki vagyok.

- Igen én vagyok, de rád nem emlékszem, te ki vagy nekem? – kérdezem félve. Azonnal hozzám rohan és annyira szorosan ölel majdnem megfolyt.

- Gemma vagyok a nővéred! Annyira szép vagy! Hogy kerülsz ide? Élsz? Tényleg te vagy az? Anya?

- Sok a kérdés, van időnk megbeszélni. Anya – magát a szót is kimondani érdekes érzés. – a kanapén, kicsit azt hiszem elájult. – válaszolom. Oda is megy hozzá. Csak most tűnk fel neki Louis.

- Ő a vőlegényem, Louis Tomlinson! – mutatom be a Kékszemű szerelmemet büszkén. Kezet fognak majd mindketten az ébredező felé fordulnak.

- Ó Gem, megjöttél? Képzeld. Azt hiszem álmodtam, Harry- t láttam. Felnőttként annyira szép volt. Édes Istenem... - zokogja el magát. Gemma azonnal ölelésbe vonja.

- Ne sírj mami. Nem álmodtad én is láttam. Most is itt van Mama, Harry itt van! Visszajött! Él! – erre csak eltolja magától és kapkodja a fejét. Mert közben előre jövök a kanapé mögül, felugrik a karjaimba veti magát. Megölelni őt leírhatatlan érzés. A könnyeimet nem is tudom visszatartani, nem is akarom. Zokogok, mint egy kis gyerek.