⁓ Colombia ⁓ (Larry Stylinson) Befejezett

35. Műtét után...

„A beszélgetésből annyit sikerült leszűrnöm, hogy lassan végeznek is. Fel kell álljak kicsit, mindenem el van gémberedve vagy zsibbadva. Óvatosan bújok ki a paraván mögül nehogy hozzá érjek valamelyik fontos géphez. Ijedten fordulok vissza, amikor az egyik hangosan vinnyogni kezd. Hirtelen kezd mindenki kiabálni még Alberto is. A pániktól nem is hallom mit ordibálnak csak a gyors mozdulatokat nézem. A levegő kezd kifogyni a tüdőmből a gépekre meredve csak nézem. Lepereg minden egyes együtt töltött perc és pillanat. Az első pillantása amivel megfogott, a könnyeim hangtalanul erednek meg. Mozdulni sem tudok a sokktól. Csak nézem az asztalon fekvő szerelmemet. Egy pillanat elég ahhoz, hogy elveszítsd azt aki a legfontosabb számodra a világon. „

A folyosón neki dőlök a falnak lihegve, igyekszem a pánikrohamot leküzdeni. A hideg fal mentén csúszok le a padlóra, kezemet és a fejemet a térdeimre hajtom. Soha többé ilyet nem akarok átélni, még egyszer nem bírom ki. Egy kéz simít végig a hátamon, fel sem nézek nem érdekel ki az. Letérdel mellém csak csendben vár. Fejemet oldalra fordítva nézek fel az egyik legjobb barátomra.

- Kérsz valamit? Vagy jobb már? - kérdezi halkan csak lehunyom a szemeimet a traumától még nem tudok szólni. Egy palack vizet nyújt felém, azt hálásan veszem el tőle.

- Hogy történhetett ez, elmagyaráznád nekem? - nyüszítem el magamat, mialatt kiiszom a vizet.

-Te is orvos vagy Harry, jártál már műtőben. Tudod jól mindennek van kockázata. Most viszont szedd magad össze, ébresztjük szüksége lesz rád. - válaszolja felállás közben a hónom alá nyúlva húz fel.

- Miért nem hagyjátok aludni még kicsit. Biztos megviselte a szervezetét.

- Az biztos, de ébren tudjuk megvizsgálni mit okozott ez az egész. Reméljük semmit. Mindenesetre ezért nagyon le fogom szidni. Esküszöm majdnem beszartam ijedtemben. - kuncogja el magát, mialatt felbaktatunk az intenzívre ahová Louis-t vitték.

- Én bepisáltam és nem csak majdnem. - most már hangosan nevetünk egymásba kapaszkodva. Kieresztve a felgyülemlett stresszt, ami mindkettőnket majdnem maga alá gyűrt. A könnyeit törölgetve néz végig rajtam, hogy tényleg igazat mondtam - e.

- Már átöltöztem. Nem gondolod, hogy hugyos göncben fogok szaladgálni. - hirtelen ránt magához szorosan ölel ahogy én is őt.

- Szeretlek te barom. Nagyon fogtok hiányozni Harry.

- Te is nekem, sőt szerintem Louis- nak is. De majd ezt elmondja ő. Menjünk. - egymás mellett hangtalanul lépcsőzünk fel egy emeletet. A helyiség elé érve idegesen fújom ki a levegőt. Amint belépek Alberto-val a nyomomban a gépekhez lépve nézem végig az adatokat. A bent lévő nővér egy szót sem szól hozzám hátrébb lépve várakozik

- Idehívom az aneszteziológus kollegát és kezdhetjük. Rendben?

- Igen. Előtte a csövet kivehetem addig? - nézek fel rá, csak bólint miközben kimegy a szobából a nővér kedvesen asztisztál. Mikor eltávolítom az összes zavaró dolgot, azonnal a drága Törpécske ajkaira hajolok.

- Ha még egyszer ebben az életben, ennyire megijesztesz szerelmem. Esküszöm neked úgy elverlek, hogy csak na! Persze nem komolyból, csak kicsit. De akkor is! Soha többet ne csináld ezt velem! Szégyen szemre bepisáltam, szerinted milyen már ez? - mondom a könnyeimen át mosolyogva az édes ajkaira. Majd egy hosszú puszival pecsételem meg az eskümet. Mire végzek a kedves fenyegetésemmel, Alberto is visszaér a kollegával. A nővér csak áll, próbálja a készülő nevetést visszatartani. Felpillantva rá a szám elé tartom az ujjamat. Jelezvén, hogy titok amit hallott.