⁓ Colombia ⁓ (Larry Stylinson) Befejezett

33. Vallomás

„- Ezt, hogy érted elmondanád? Különben is most nem vagy egyedül és soha többé nem is leszel már. - suttogom. Borzasztóan jól esik őt simogatni és puszilgatni."

Nem is fukarkodom vele a lehunyt szemeit az egész arcát körbe szórom apró puszikkal mielőtt megállapodnék a finom ajkainál.

- Gyógyszerekkel mindig ment. Csak azt bánom, hogy egyszer sem sikerült belehalni. - mondja elfulló hangon. A tekintetemet rá emelve bámulom levegőt alig merek venni. Már megint ez a meg akarok halni duma, de sehol nem láttam rajta vágásokat. Akkor? Körbe is nézem újra a csuklóit, de nem most sincs.

- Sosem vagdostam magam, az fáj! Inkább a gyógyszerek azok hamar kiütnek és ha eleget veszel be meg is ölnek. De én még ehhez is béna voltam. Vagy felébredtem, vagy kimosták a gyomrom. - motyogja és végre kinyitja a szemeit csak hosszú percekig bámulok. Nézem ahogy az első könnycseppek elhagyják a szerelmem égkék szemeit. A hüvelyk ujjammal próbálom letörölni őket, de egyre csak szaporodnak és már nem győzőm őket felitatni. Átölelve ringatom magunkat sejtettem, hogy valami ilyesmi is lesz a dologban.

- Soha többé nem vagy egyedül, de nem is fog veled ilyen történni többet. Megígérem. De te is, hogy nem fogsz beszedni semmit. Ne akard eldobni az életedet. - suttogom a haja puszilgatása közben. Első dolgom lesz beszélni Nita - val, hogy tüntessen el minden féle gyógyszert a házból. Nagy nehezen megnyugszik a drága, kicsit fészkelődve emeli fel a fejét végre rám néz.

- Komolyan gondoltad, hogy elviszel nászútra? - szemei még mindig könnyesek, de már nem sír.

- Persze hogy komolyan. Találd ki hová mennél. Oda megyünk ahová csak szeretnél. Kettesben! - mosolygok rá.

- Sehová, nem kell engem vinni sehová. Úgysem érdemlem meg. - motyogja lehajtott fejjel. Az álla alá nyúlva emelem meg a fejét mindenképpen akarom, hogy rám nézzen.

- Te érdemled meg leginkább édesem! Utána pedig elköltözünk innen. Azt legalább csak tudod hol élnél szívesen? - kérdezem kíváncsian csak hitetlenkedve bámul rám.

- El akarsz innen menni? Mi lesz akkor az üzlettel? Feladnál értem mindent? - kérdez vissza dadogva, de a meglepettségtől alig bír beszélni. Vigyorogva nézem egy darabig majd kibontakozom az ölelésből. Az ágy mellett állva húzom fel magammal. Kezeimet a derekán nyugtatom kicsit közelebb húzva magamhoz.

- El bizony! Jó messzire, ha kell a világ végére. Nem hagyom soha többé, hogy bárki bántson téged. Egy boldog és nyugodt életet szeretnék veled és a gyerekeinkkel. És igen feladok érted mindent Louis! Te sokkal, de sokkal fontosabb vagy! - hajolok az ajkaira szerelmesen mert bizony az vagyok nagyon! Óvatosan húzom végig a nyelvem rajtuk, kicsit elnyílva csodálkozva vár rám. Végül megmozdul és a karjait a hajamba vezeti. Ölel mintha ebben a percben nem számítana semmi és valóban nem is számít semmi. Csak mi ketten itt egymásnak. Lassan hívom táncba a nyelvét aprókat sóhajtozik végül belemegy a játékba és vissza csókol. Kipirulva válik el az ajkaimtól csak hosszú percekig néz a szemeimbe.

- Akkor lemegyünk? Kíváncsi vagyok a virágaimra és a lufikra, no meg tortát is ennék. Ugye van? - vigyorog és most tényleg boldognak tűnik. Ilyenek is akarom látni, soha többé szomorúnak, reményvesztettnek.
Azt végül nem tudtam meg, hogy mire emlékszik. Nem baj majd idővel, mindennek eljön az ideje. Helyette megtudtam más dolgokat amire figyelnem kell.

- Na ná, hogy van! - kurjantom majd én is magamra kapom a nadrágomat. Magam után húzva megyünk le a nappaliba. Jöttünkre Nita és anya kukkant ki a konyhából.