⁓ Colombia ⁓ (Larry Stylinson) Befejezett

5. Mi történt a hajón?

...Mellé lépve a pulóverénél fogva egy mozdulattal rántom le róla. Most nem pofont kap, behúzok neki egy hatalmasat. Csak fájdalmasan szorongatja az arcát, ennyi a minimum. Folytatnám, de Ringo lefogja a kezemet mert addig csépelném amíg él.

- Elég! Hagyd majd én elintézem! – morogja a latin. Már az sem érdekel, ha kinyírja. El tudom képzelni, mi mindennel tömhette a fejét pusztán bosszúból, míg ide nem értünk. Csak azért, mert a saját hibájából kiosztottam.

- Hagyd! Csak vidd a szobájába. - az ajtó felől halk zokogás hallatszik. A fejemet is arra fordítom, a lányka tenyerébe temetett arccal pityereg.

- Megmondtam neked, hogy pont őt ne engedd a közelébe! - ordítok rá, mire még hangosabban sír és elrohan. Az ágy felé fordulva Daniell már feltérdelt Louis mellé és halkan beszél hozzá. Két tenyerébe fogva az arcát, ezek szerint ismerik egymást. Leülve melléjük simítok a Kékszemű kezére, azonnal a nyakát vizsgálva. Mikor megérintem, csak rám emeli a hihetetlen tekintetét. Megint elvarázsol a szemeivel, hogyan csinálja nem tudom. Csak elnyílt ajkakkal figyelem szólni sem tudok.

Pár percig még elmerülök a szemeiben, annyira beszédes a tekintete. Szinte látni benne az elmúlt időszak összes fájdalmát, kínját. A szenvedést, de mégis valami megmagyarázhatatlan csillogás is van ebben a szemekben.

- Ismered őt? - kérdezem a Szőkétől.

- Igen, osztálytársak voltunk a középiskolában. Hosszú évekig nem találkoztunk. Mindketten máshová mentünk tovább tanulni. Majd a hajón futottunk össze újra. Nagyon nincs jól ugye? - fordítja felém a fejét, de a kezei nem engedik Louis arcát.

- Hát nincs a legjobban! De meg fog gyógyulni. Egyelőre nem tud még beszélni, pedig már nagyon kíváncsi vagyok a hangjára. - mosolygok le Louis -ra.

- Mi a teljes neve? - fordulok vissza Daniell- hez.

- Louis William Tomlinson - nak hívják. Mesélhetek neki rólad? - fordul most Lou felé, aki csak bólint egyet. Kezeit, az őt simogató kézre teszi.

- Köszönöm! Először is az én nevem Harry Edward Styles. De csak itthon hívhattok így. Mert itt Columbiában más nevet használok Angelo Diaz. Engem nyolcéves koromban hurcoltak ide, Holmes Chapel - ből. A nevelő apámé volt ez a szervezet, amit most én vezetek. - hajtom le a fejemet. Nehéz erről beszélnem és eddig nem is tettem sok embernek. Mindketten csodálkozva néznek rám, még a szájuk is tátva marad.

- Louis, ha jól tudom Doncaster -ből származik. Most 28 éves, mint én. December 24. - én van a születésnapja. - néz most le az érintettre, aki csak helyeslően bólogat.

- Én huszonöt vagyok csak, akkor én nyertem! Tudod mi történt a hajón? Mesélj arról is kicsit. – kérem meg bár tudom nem lesz könnyű menet, amit hallani fogok.

- Miért? A gorilláid nem jelentenek? - kérdez vissza kíváncsian, már szinte kicsit szemtelenül, foghegyről. Arcán igencsak fájdalmas grimasszal. Mire csak elnevetem magamat, mert Louis szemeiben már látom a választ.

- Már nem, mert nem is élnek. Öngyilkosok lettek. Tudjátok vannak a kartellen belül szabályok. Na ők láthatóan nem tartották be őket, ezért ez volt a büntetésük. - zárom rövidre, inkább ezeket nem részletezném nekik. Közben Huanita halkan bejön a vállamra teszi a kezét. Felé fordulok, de csak mosolyog rám és Louis- ra is. Láthatóan nagyon tetszik neki a fiú. Kicsit arrébb ülve engedem őt is leülni, első dolga Lou hajának igazgatása. Nehogy már kócos legyen a lelkem. Miriam érkezik lehajtott fejjel most igazán nem mer rám nézni sem. Leteszi a nagynénje ölébe a tálcát, aki el is kezdi etetni a betegünket.