She's the Light and I'm your Shadow

20. fejezet: Elméletek

Jöjjenek a ✨conspiracy theories✨(jk csak jól hangzottXD)

A szombatom pont úgy kezdődött, mint két hónappal azelőtt. Senkivel sem beszéltem, lustán feküdtem az ágyamban és némán meredtem a mennyezetre magam felett. A fejem üres volt, a szemeim égtek, körülöttem pedig tucatjával hevertek a papírzsebkendők.

Szégyelltem magam a viselkedésemért. Úgy éreztem, mindennel, amire vágytam, megbánthattam valakit. Nem lehettem Louis-val, mert Sky-t bántanám meg, nem utasíthatom el Louis-t, mert neki okoznék fájdalmat és nem titkolhattam el ezt Zayn elől, mert azzal az ő bizalmát árultam el. Nem volt jó megoldás, és nem voltam büszke magamra azért, hogy engedtem a vágyaimnak, és hagytam, hogy előző nap este Louis úgy csókoljon, ahogy kedve tartja. Mégis lehet, hogy újra megtenném.

Mert engem nem kérdezett meg senki, én mit szeretnék. Úgy hittem, én ismerem mindenki szemszögéből a történetet, de az enyémből senki. Senki, kivéve egy embert. Egy embert, akinek most a szemébe se mernék nézni, amiatt mert tartottam attól, mit látnék benne. Csalódást, sajnálatot, és ki tudja mit rejtenének még a barna szemek, az egyetlen személy szemei, akik végigkísérték, hogy mászom ki a magamnak ásott gödörből, tegnap mégis annak az alján látott utoljára.

Hogy én mit szerettem volna? Mindenképp meg akartam próbálni ezt a kapcsolatot Louis-val. Egy olyan világban, ahol Sky nem volt az ő barátnője, és nyíltan vállalhattuk volna a kapcsolatunkat, ez így is történt volna. Azonban itt, ilyen körülmények között én magam sem tudtam, mit szeretnék.

Zaynre viszont minden esetben szükségem lett volna. Ennek ellenére mégis minden percben eszembe jutnak azok a pillanatok, amikor némán álltunk egymással szemben, és pillanatról pillanatra egyre távolabb éreztem magam tőle. Mintha egy szakadék keletkezett volna köztünk, ami minden másodperccel tovább mélyült és szélesedett. Azzal, hogy elrohantam, viszont biztosan nem segítettem megépíteni hozzá a hidat.

Féltem, hogy mit gondolhat rólam, ezért a telefonom még mindig a dzsekim zsebében hevert. Tegnap éjszaka kerestek engem, Zayn is és Louis is, de mindkettejüket kinyomtam. Egyszerűen úgy éreztem, a történtek után senkivel se beszélnék szívesen.

Tudtam, hogy nem menekülhetek majd előlük örökre, és ez nem is volt még a világ vége, mégis próbáltam minél több időt gyűjteni magamnak, mielőtt szembesülnöm kell velük legkésőbb hétfőn. De ahogy az ágyamban feküdtem és újra meg újra azon kaptam magam, hogy könnyek csorognak az arcomon, tudtam, hogy segítségre van szükségem. Ezt a terhet már nem tudtam egyedül viselni.

Erőnek erejével felültem és miközben lelépcsőztem a galériáról, egy laza, igénytelen kontyba fogtam a hajamat. Nem is figyeltem, mit veszek ki a szekrényből, elég volt egy bő póló, és valami tűrhető nadrág. Nem színházba mentem, és most egyáltalán nem abban a hangulatban voltam, hogy érdekeljen mi volt rajtam. Mindenféle előkészület, reggeli vagy fogmosás nélkül vettem az irányt a bejárat felé. Egyedül az előszobában lévő faliórára vetettem egy pillantást, ami azt mutatta, már dél is elmúlt egy jó pár perce.

Fél kezemmel idegesen a hajamba túrtam, hogy a kontyomat mégjobban tönkretegyem, miközben a másikkal a kilincset fordítottam el és nyitottam ki az ajtót. Már léptem is volna át a küszöböt, ha nem veszem észre a nekem háttal álló, a tarkóját masszírozó fiút, aki az ajtónyitódás hangjára ijedten kapta fel a tekintetét a cipő orráról.

Nem tudom, hogy én, vagy ő lepődött meg jobban, de újra pontosan ugyanazt éltem át, mint előző este. Letaglózva néztem a barna szemekbe, és mozdulni se tudtam. Ő se szólalt meg, csak a levegőt kezdte el gyorsabban venni, mint amikor rajtakaptak valakit azon, hogy olyat csinál, amit nem kéne.