She's the Light and I'm your Shadow

30. fejezet: Mellette

A fejem zsongott, ahogy újra felnéztem Niall összezavarodott tekintetébe. Elkezdtem rázni, mintha azzal visszaforgathattam volna az előző pár percet. Alig vettem két lélegzetet, amikor felfogtam, hogy Zayn most odakint van, egyedül. Már értelmet nyert a viselkedése és ezért egy pillanatnál többet se várva indultam utána, miközben hallottam, hogy mögöttem Niall éppen letette a telefont, és ő is felállt.

Olyan sebesen szedtem a lépcsőfokokat, mint még soha eddig. Nem tudtam, hogy merre mehetett Zayn, de meg kellett találnom. A telefonját velünk hagyta, szóval nagyon reménykedtem benne, hogy nem ment messzire. Hatalmas lendülettel csaptam ki az emeletes ház ajtaját, és azonnal körülnéztem, hogy Zayn ott volt-e valamerre, de sehol se láttam. Futólépésben elindultam a ház mentén és csak akkor torpantam meg, amikor a ház melletti sikátorban rátaláltam.

Nekem háttal guggolt, a könyökével a combjain támaszkodva és a homlokát a tenyerébe hajtva. Nem láttam az arcát, de a vállai rázkódásából biztos lehettem abban, hogy sírt, zokogott. Lassan lépkedtem felé, de felfigyelt a lépéseimre. A hajába túrva állt fel és fordult felém. A szemei könnyben úsztak, és több helyen patakokban folyt az arcán, míg a kezein a bütykeiből vér csorgott. Ő nem igazán törődött vele, pedig messziről sem egy felszíni sérülésnek tűnt. Mintha nem is fájt volna neki, az orrát a kézfejébe törölte, és nagyokat szipogott. Sose gondoltam, hogy valaha is ilyen állapotba látom majd Zaynt.

Azonnal gyorsabbra vettem a lépteim, meg akartam ölelni, meg akartam fogni a kezét, támogatni, mert biztos voltam benne, hogy erre volt szüksége, ő viszont épp, hogy elindultam, feltartotta a kezét és megrázta a fejét.

- Ne most! - könyörgött suttogva én pedig azonnal megálltam. A szívem összeszorult, hogy így kellett őt látnom és azt se tudtam, hogy hogyan segíthetnék. Talán rosszul is esett, hogy Zayn ennyire távolságtartó lett hirtelen, közben pedig 10 perce se volt, hogy a teraszomon olyan szorosan ölelt magához, de mindez nem számított. Csak tudtam volna hogy segítsek neki! - Ne... én most... csak... ne - lehelte a szavakat egymás után, annak ellenére, hogy én az első szóból is megértettem, mit szeretett volna.

- Segíthetek valahogy? - kérdeztem, és hallottam Niall lépteit is mögöttem. Zayn rá is ránézett, de nem akart közelebb lépni hozzánk. Újra felemelte a kezét, és megtörölte vele az orrát.

- Hívjatok egy taxit. Kérlek.

Azonnal bólintottam és ahogy hátrafordultam, láttam, hogy Niall már kezébe is vette a telefonját, hogy tárcsázzon, ezzel ki is fordult a sikátorból. Én újra Zayn felé fordultam, aki most tőlem féloldalasan elfordulva szorította a tincseit, nem törődve azzal, hogy a véres kezével összekenhette a haját is.

Ahogy őt néztem, belegondoltam mélyebben is abba, hogy mit jelentett ez. Eddig leginkább Zayn miatt aggódtam, és próbáltam elkerülni az olyan gondolatokat, hogy Liam beteg volt. Igazán beteg, ami komoly veszélyt jelenthetett az egészségügyi állapotára. Liam valójában... életveszélyben is lehetett, mert a leukémiának mindennel egybevetve is viszonylag magas, 20% körüli volt a halálozása. Én egyszerűen nem álltam készen arra, hogy belegondoljak, ő akár bele is halhatott ebbe a betegségbe. Sokkal könnyebb lett volna, ha támaszt nyújthatok Zaynnek, ahelyett, hogy egyedül maradjak a gondolataimmal. Most viszont, hogy Zaynnek nem volt szüksége rám, egyedül voltam és kezdett bennem is dolgozni az, hogy az egyik legjobb barátomat veszíthettem el.

Tehetetlenül álltam a két házfal között és éreztem, ahogy a mellkasomra nyomást helyezett a félelem. Aggódtam, hogy Liam erős lesz-e eléggé, hogy kihordja ezt a betegséget, hogy túlélje a terápiákat. A szemeimbe anélkül szöktek a könnyek, hogy észrevehettem volna. A torkom is összeszorult, ahogy meredtem magam elé a földre és elképzeltem, milyen lenne azok után járni be az egyetemre, lépni fel a bandával, hogy Liam már nincs velünk.