She's the Light and I'm your Shadow

24. fejezet: Miért jöttél?

Összegömbölyödve feküdtem az ágyamban, fájt a mellkasom. Most nem sírtam, nem beszéltem senkivel, csak lélegeztem, miközben próbáltam kiüríteni a fejemből a mai nap összes emlékét. Nem akartam egyiken se gondolkodni. Nagyon fájt.

Órák óta meg se mozdultam, csak az életfunkcióim működtek. Valahol a tudatom peremén felfogtam azt is, hogy besötétedett, de emiatt még annyira se zavartattam magam, hogy felkapcsoljam a lámpát. Hagytam, hogy a körvonalaim elmosódjanak a sötétségben. Belülről is pont ilyennek éreztem magamat.

Valahol távol kapucsengő szólalt meg. Egyszer csengetett, majd elhalt. Mintha nagyobb csönd lett volna utána, mint előtte volt, pedig tudtam, hogy ez nem így volt. Lehunytam a szemeimet és elképzeltem, hogy egy üres helyen vagyok. Ott nem volt se fény, se hang, egyetlen lélek sem. Egyedül voltam, és úgy volt a legjobb.

Aztán a kapucsengő mégegyszer kiszakított a merengésemből, ezúttal már hosszabban csengetett. Nyűgösen felnyögtem, és átfordultam a másik oldalamra. Már éppen még jobban belemélyedtem volna a gondolataimban, amikor az éjjeliszekrényemen lévő telefonomnak felvillant a képernyője és hangosan rezegni kezdett. Zayn feje jelent meg a háttérben, és a nevét írta ki a kijelző. Nagyot sóhajtva odanyúltam, és a zöld telefonikont oldalra húzva a fülemhez szorítottam a mobilt.

- Igen? - dörmögtem bele mély hangon.

- Otthon vagy? - kérdezte Zayn és hallottam a mosolyt a száján. Izgatott volt valami miatt. Kár, hogy most ez se hozott számomra jobb kedvet.

- Mhm - hümmögtem, és sóhajtottam egyet. A következő feladatom az lesz, hogy beengedjem őt. Ehhez ki kellett másznom az ágyból, levánszorognom a lépcsőn, és az ajtóhoz érve elfordítani a kulcsot a zárban. Túl hosszú volt, túl sok mozdulatból állt, és semmi kedvem nem volt hozzá. Ennek ellenére tudtam, hogy Zaynért meg fogom csinálni.

- Beengedsz? - kérdezte kíváncsian, én pedig nyugtáztam magamban, hogy tényleg ő volt a felelős a korábbi csengetésekért.

Újra hümmögtem, és miután leraktuk a telefont, én fel is ültem, és le is sétáltam a galériáról. A mellkasom összeszorult a gondolatra, hogy Zaynnek el kell majd mesélnem mindent az elejétől a végéig. Nem tudtam, hogy készen álltam-e rá.

Egy mozdulattal fordítottam el a kulcsot és nyitottam ki az ajtót. A folyosóról fény szűrődött be, és hamar Zayn árnyéka is kirajzolódott a parkettán.

Az arcán izgatott mosoly volt, egészen addig, amíg meg nem látta a sötét lakásomat és engem, a mindenkit öngyilkosságra késztető arckifejezéssel az arcomon. Meglepetten nézett rám, majd belépett és bezárta maga mögött az ajtót. Én kicsit hátrébb lépdeltem, és örültem, hogy a sötétben azért annyira nem látszódott az arcom. Ő persze még így is kiszúrta, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Harry, mi a baj? - lépett oda hozzám, és megérintette az alkaromat. Óvatosan néztem fel rá, a kinti utcai lámpa fényében megcsillant a sötétbarna szempárja, a torkomat pedig egyik pillanatról a másikra a sírás kezdte fojtogatni. Zayn tiszta, őszinte szemeinek kereszttüzében képtelen voltam tovább magam egybentartani. Szinte azonnal darabokra hullottam.

Szó nélkül kezdtem el előtte sírni, őt pedig annyira meglepte a helyzet, hogy először azt se tudta, hogy reagáljon. Álltam előtte, és egyszerűen csak zokogtam, a könnyek az arcomról a padlóra cseppentek, egészen addig, amíg ő a vállaimat átkarolva a kanapéhoz nem támogatott és le nem ültetett. Utána egy doboz zsebkendőt hozott nekem, és leült mellém. Én azonnal lecsaptam néhány tiszta zsepire és kifújtam az orromat.

- Én... Én, én... - próbáltam megszólalni, de a zokogás mindig újult erővel tört rám, ha egy szót is sikerült kimondanom. Zayn az államnál fogva maga felé fordította az arcomat, majd megsimogatta a hajamat. Az érintése abban a pillanatban mindennel felért.