She's the Light and I'm your Shadow

35. fejezet: A következő lépés

Amikor először tudtam meg, hogy fel kell majd lépnünk egy-egy saját munkával, nem gondoltam volna, hogy ilyen ideges leszek aznap. Izgatott voltam a feladat miatt, de azt hittem jól fogom érezni magam az előadás alatt, elvégre táborban a bandával való fellépésünkkor is inkább felszabadultabbnak éreztem magam, mint idegesnek. Utána pedig minden fellépés Ronan pubjában csak izgalomról szólt, sose stresszelt komolyabban. Ezzel szemben a mai előadás miatt annyira erős gyomorgörcsöm volt, hogy reggel alig ment le pár falat a torkomon, emellett a kezem is úgy remegett, hogy ahogy próbáltam pengetni az akkordokat, nem mindig sikerült egészen úgy, ahogy terveztem, és párszor rossz húrokat szólaltattam meg.

Vettem pár mély lélegzetet és próbáltam lenyugtatni magamat. Egyedül voltam egy próbateremben amíg megtehettem, mert bár az elmúlt napokban rengeteget készültem, most mégis azt érzem, hogy nem eleget. Ha már korábban eldöntöttem volna, hogy melyik dallal lépek fel, sokkal céltudatosabban gyakoroltam volna, most viszont teljesen elvesztegetett időnek éreztem azt, amikor a másikat játszottam, fejlesztgettem.

Lemondóan megráztam a fejem, és a tekintetem a gitár nyakára vezettem, ahol egymás után váltogattam az akkordfogásokat gyakorlásképpen. Igazából nem nagyon változtatott volna a dolgokon, ha többet foglalkoztam volna ezzel a dallal, mert így is tökéletesen ment, már amikor egyedül voltam. Viszont egy egész közönség elé kiállni a legőszintébb és legmélyebbre zárt érzéseimmel egy teljesen más műfaj volt, ami más felkészülést igényelt. 

Szaggatottan fújtam ki a levegőt és éppen énekelni akartam elkezdeni, amikor kopogtattak az ajtón. Meglepődve néztem fel, mert igazából több, mint fél órája itt próbáltam, és azt hittem, senki sem tudta, hol voltam. Miután kiszóltam, hogy jöhet, a szőke hajtincsekről rögtön felismertem Elise-t, és meg is nyugodtam picit, mert ő már rengetegszer hallhatta ezt a dalt. 

- Felismertem a dal akkordjait - adott választ a fel nem tett kérdésemre, miközben becsukta maga mögött az ajtót. - Izgulsz?

- Az nem kifejezés - ingattam meg a fejemet, majd az ölembe fektettem a gitárt és sorban kiropogtattam az ujjaim, majd átmozgattam a fejemet is.

- Mi miatt pontosan? - kérdezte és közelebb sétált hozzám, hogy a mellettem lévő széket elfoglalja. Már mindketten a fellépő ruhánkban voltunk, de az, hogy most végignéztem a fekete koktélruháján, erősebb görcsöt eredményezett a gyomromban. Közelebbinek éreztem az egyre közeledő fellépést. Megigazítottam a nyakamon a rózsaszín, fodros ingem, majd végigsimítottam a mellényemen is mielőtt válaszoltam. 

- Nem attól félek, hogy elrontok egy akkordot, vagy rosszul éneklem ki a magas hangokat - magyaráztam, majd egy mély levegőt vettem, ami csak szánalmas próbálkozás volt a magam ellazítására. - A saját, kegyetlenül őszinte érzéseimmel fellépni mindenki elé a színpadra kicsit megrémiszt - vallottam be.

- Ez az, ami miatt eredetileg sem akartad elvállalni - bólogatott Elise, mire én is biccentettem. - És ez nem oldódott az idő múlásával? Hogy te is elfogadtad az érzéseket, sőt, Louis-val is beszéltetek? 

- Nem igazán - ingattam meg a fejemet kínosan mosolyogva. - Ezektől függetlenül még mindig engem fog figyelni, engem fog hallgatni talán több száz ember, akiket mégcsak nem is ismerek. 

- Hát fordítsd ezt az előnyödre, Harry! - kiáltott fel Elise. - Nem ismered őket, valószínűleg sose láttad őket és nem is fogod többet. Akik meg fontosak neked, azokkal pedig szerintem lehetsz őszinte. Ők veled voltak már az alatt az időszak alatt is, és pontosan tudják, hogy nehéz és kilátástalan helyzet volt, amikor megírtad ezt a dalt. 

- Nem is tudom - sóhajtottam, majd újra felemeltem a gitárt és kószán néhány hangot lefogva pengettem, amit Elise csendben figyelt, de rövidesen frusztráltan álltam fel. - Mennyi az idő?