She's the Light and I'm your Shadow

26. fejezet: Engedd, hogy viszontszeresselek

Holnap Louis-val megyek reggel, találkozunk órán!

Vasárnap este ezt az üzenetet annyiszor elolvastam, hogy hétfőn reggel már a fejemben visszhangzott készülődés közben. Görcsben állt a gyomrom már attól is, hogy egyáltalán be kellett mennem, de hogy Zayn se lesz ott velem, hanem helyette Louis-val jön, az már egészen betett. A szendvicsnek a nagy részét, amit reggelire készítettem a tányéron hagytam, mert pusztán pár falat ment le a torkomon, mielőtt erős hányingerem lett.

Louis.

Lassan két napja nem láttam, mégis sokkal többet foglalkoztatott a gondolata, mint egész eddig. Mára már azt se tudtam, hogy mi is az amit érzek. Egyszerűen olyan sok megfogalmazhatatlan dolog járta át a szívemet és az eszemet is, hogy már nem lehetett észszerűen összeegyeztetni.

Szombaton egyértelműen dühös voltam rá. Mind a ketten túl sok mindent mondtunk, néha talán meggondolatlanul is, de akkor igenis elégedett voltam azzal, hogy ott hagytam őt. Igazán felnőttnek éreztem magamat, hogy meg tudtam hozni egy olyan döntést az igazság érdekében, ami szembe ment azzal, amit éreztem. Nem bántam, hogy mi összevesztünk, mert így legalább Sky-nak el tudtam mondani mindent. Valójában ezt most se csináltam volna másképp.

Vasárnap már sokkal összetettebb érzések jártak át. Elkezdett dolgozni bennem, hogy a kapcsolatunknak talán tényleg vége. Hogy azok a szavak, amikkel akkor dühünkben dobálóztunk, talán mégis jelentettek valami komolyabbat, vagy legalábbis Louis részéről. Emésztett belülről ez a gondolat, mégsem léptem semmit, hogy megtudjam, ő mit gondolt az egészről. Azt se tudtam, hogy hihettem-e neki, hogy valóban szeretett-e. Louis kiismerhetetlen volt, és kezdtem azt érezni, hogy sose fogom tudni, hogy amiket mond az valóban úgy van-e. Ha pedig ennyire nem bíztam a szavaiban, tényleg, volt-e értelme, hogy együtt legyünk. Talán mégis volt valami abban, amit a pillanat hevében vágtunk egymás fejéhez.

Ma reggelre úgy keltem, hogy legszívesebben a fejemre húztam volna a takarót és úgy tettem volna, mint aki nem létezik. Erre több okom is volt. Egy: jobb volt a békesség, ha Louis-val nem találkozunk, akkor nem veszhetünk össze ennél is jobban. Nem tudom, hogy képes lettem volna-e kezelni azt, ha a mostaninál is durvább helyzetbe kerülünk, miközben elméletileg szeretjük egymást. Kettő: ilyen állapotban a tanulás és az órákra járás felért nekem a Pokol legmélyebb bugyraiban lévő szenvedéssel. Három: rohadt hideg lett az idő odakint és ha csak egy lábujjam kilógott a takaró alól, olyan volt, mintha menten lefagyott volna. Az ágyban viszont egyiktől se kellett tartanom, az olyan puhán besüllyedt alattam, hogy a szemeim pillanatok alatt csukódtak le újra, hogy visszaaludjak.

A lelkiismeretem volt az egyetlen, ami amellett szólt, hogy keljek fel, és ezért nem is engedett visszaaludni. Pedig annyival egyszerűbb lett volna!

A kedvtelenségtől egy hosszút nyögtem, de végül rávettem magamat arra, hogy lehúzzam magamról a takarót, és dideregve lebotorkáljak a lépcsőn. Most az egyszer kevésbé foglalkoztatott, hogy milyen ruhában jelenek majd meg az egyetemen. Most, ellentétben a két hónappal ezelőtti naphoz képest nem akartam megmutatni, hogy Louis miről maradt le, nem akartam bizonyítani, hogy igenis jól vagyok és a történtek után úgy fogom élni az életemet, mint eddig, nem akartam, hogy Louis tekintete bármilyen oknál fogva egy pillanatra is megakadjon rajtam. Mert nem volt értelme azt mutatni, hogy jól voltam, és végképp nem akartam, hogy Louis esetleg azért próbáljon beszélni, megbékélni velem, mert olyan ruhákba öltözök, amikről tudom, hogy elveszik az eszét. Ezúttal inkább a kényelemre és melegre fektettem a hangsúlyt, mert odakint meg lehetett volna fagyni is. Egy meleg kötött gyapjú pulcsit vettem fel egy egyszerű nadrággal. Azután a pár falatnyi reggeli után, amit elfogyasztottam pedig felvettem egy sapkát, sálat tekertem a nyakam köré, a barna bokacsizmáimba és a meleg fekete szövetkabátomba bújtam. Mielőtt kiléptem az ajtón, utoljára belenéztem az előszobai tükörbe és sóhajtottam egyet. Valószínűleg tök mindegy volt, hogy mit veszek fel, Louis tekintetét ígyse-úgyse fogom megúszni.