She's the Light and I'm your Shadow

25. fejezet: Nem várt vendég, nem várt emlékek

Vasárnap koradélután az ebédről maradt koszos edényeket mosogattam el gépiesen. Egész nap semmit se csináltam, és mikor a csepegtetőre tettem az utolsó tányért is, eldöntöttem, hogy ha reggel óta úgyse csináltam semmi érdemlegeset, legalább a délutánom teljen értelmesen. Elővettem a laptopomat, meg a jegyzeteimet, és a közeledő szolfézs zárthelyire kezdtem készülni. Legalább ez elterelte egy kicsit a figyelmemet.

A tegnapi nap Zayn nem volt túl bőszavú a randival kapcsolatban, ahova aznap mentek Liammel, sőt, tizedannyit se árult el, mint arról a randiról, ahova Podrickkal mentek, de ennek ellenére is végre sikerült nekem is mosolyt csalnia az arcomra. Tele volt élménnyel, és energiával, az arcán pedig folyton ott virított az a fajta vigyor, amit csak egyetlen ember tudott okozni: Liam Payne.

Elég volt csak ránéznem, és szinte érzékeltem azt a légkört, amiben a délutánt tölthette. Persze nem tudtam részleteket, nem osztotta meg velem, de sikerült annyit kifaggatnom belőle, hogy egy állatkertbe mentek, és egyszerűen csak jól érezték magukat. Elárulta azt is, hogy megvolt az első igazi, romantikus, közönségmentes csókjuk is, de azt már tényleg nem részletezte a legnagyobb bosszúságomra. Igazából mást se csinált, csak mosolygott, mint egy őrült, a gondolataiba merült, és bármikor amikor egy újabb kérdést tettem fel, ő csak a fejét csóválta, hogy ezt nem mondja el. Megtartotta magának a kis szemét!

Egy idő után meguntam azt, hogy folyton elutasításokat kaptam, így új stratégiát találtam ki, mert mindenképpen tudni akartam a részleteket. Liamet fogom kikérdezni, amint visszajött a szüleitől, ahova még aznap este el kellett utaznia.

Megpörgettem a tollamat a hüvelykujjam körül, majd újra a lapokon virító kézírásomra fordítottam a figyelmemet. Őszintén nem akartam ezt csinálni, de máshoz se volt semmi kedvem. Semmit csinálni pedig mindennél kevésbé szerettem volna, legalább valahogy meg kellett próbálnom elterelgetni a gondolataimat, a gyomrom így is görcsbe állt, amikor a hétfői napra, és az egész egyetemre gondoltam. Egy ideig még határozottan nem akartam látni Louis-t, beszélni vele pedig végképp nem.

Előre dőltem az asztalra, és végül mégis azt kezdtem csinálni, amit egyáltalán nem akartam: gondolkodtam.

Megőrjített az, hogy semmit se tudtam Louis-ról. Nem tudtam, hogy ő megbánta-e a veszekedésünket, hogy ő akar-e majd róla beszélni, akarja-e rendbehozni a kapcsolatunkat, vagy nem. Az is megtörténhetett, hogy ő pont úgy nem akart a közelembe kerülni, pont úgy nem akart beszélni velem, mint én. És akkor mi lesz? Soha többet nem beszélünk egymással? Életünk végéig sértődötten gondolunk majd a másikra? Miattunk fog feloszlani a One Direction?

Nem, nem, nem, nem... - kántáltam magamban, és a fejemet is megráztam. Ez így nem történhetett, az senkinek sem lett volna jó. Se a bandának, se nekünk. Szükségem volt rá, ezzel teljesen tisztában voltam, mégsem éreztem azt, hogy ezt nekem kellett volna rendbehozni. Tény, hogy én se beszéltem vele szépen, de én a kapcsolatunk érdekében kértem, hogy jöjjön velem. Ő viszont inkább elkezdett velem veszekedni és hibáztatni, minthogy megtegye ezt értem. Ezek után kizárt, hogy én keressem meg azért, hogy bocsánatot kérjek. Felejtse el!

Mégis, ennek ellenére is nagyon aggasztott a gondolat, hogy talán ő is pont így vélekedik. Nem akartam, hogy haragban legyünk. Bármennyire is ellentmondásos voltam most vele kapcsolatban, legbelül vele, mellette akartam lenni. Szerettem őt, és nem akartam én tényleg elhagyni, csak helyre és időre volt most szükségem.

Rendesen rám hozta a frászt a csengő felharsanó hangja. Vettem egy nagy levegőt, és kifújtam, miközben idegesen a hajamba túrtam. Nem igaz, hogy mindig akkor próbáltak rámtörni, amikor a legnagyobb merengésemben voltam benne.