Mit tettél? (TodoDeku)

31. fejezet: Barátok

Homályos minden.

Mintha minden eltompult volna... minden ami korábban körbe vett.

Mit... mit is csináltam korábban? Nem jut eszembe. A gondolataim összekuszálódtak... ingerülten nézek mind a négy égtáj irányába. Sehol egy lélek.

A semmiből hangos sípolás üti meg a fülemet.

Fáj! Valaki némítsa el!- Fájdalmasan kapom hallószerveimhez remegő kezeimet. A testem lüktetni kezdett, felborítva a sejtjeinek szabályos működését. Valami nincs rendben.

Hangos! Érzem ahogy lassan vér patakzik ki füljáratomból. A szívem pedig mintha ki akarna robbanni a mellkasomból. -Hagyd már abba!

Mintha csak hallgattak volna parancsoló szavamra, a zaj megszűnt. Vége.

Csend.

-....ed....-visszhangzott a messzeségből egy halk szófoszlány.

Hogyan?- fordultam volna a hang irányába, de továbbra is homályba burkolózott a táj.

-....örted...

Ki beszél?- futottam valamelyik irányba vakon. Nem értek semmit.

- törted.... ÖSSZETÖRTED....- jelent meg egy hatalmas vicsorgó fogsor előttem. Foghíjai közül bíborvörös folyadék patakzott ki... Egyre közelebb és közelebb szállingózott hozzám.- TE TÖRTED ÖSSZE, TODOROKI!- ordított rám ismét, és fülsüketítően csikorgatni kezdte a hatalmas szemfogait. A zaj leírhatatlan volt.
Bármit meg tudtam volna tenni, csak hogy elhallgasson ez a ricsaj.

-ÖSSZETÖRTED, TE FÉREG!-majd halkabban hozzátette.- Nézd meg jól...- A szellem fogak felemelkedtek és a gumós felületen egy vérző test kandikált ki.

Az elájulás kerülgetett. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni mi jelent meg a szemeim előtt...

A gyenge test, ami mozdulni sem bírt, csak ontotta magából a fájdalmat és a szenvedést.- Ez meg micsoda?!- korán érkezett meg a válasz a kérdésemre.

A vérfürdőben lubickoló, hasra hanyatlott húsrengeteg mozdulni készült. A fej a kínzó fájdalomtól dideregve emelkedni kezdett. A vörös színű nedves haj, rátapadt a hófehér arcra, de a hézagokban egy ismerős szempár nézett vissza rám. Sokat vesztett fényéből, üveges volt, akár a holtaké... sőt olyan mély fekete, mintha a világ összes fényét el akarta volna nyelni.

A torkom összeszorult az iszonyatos látványt látva, százszor megborzongtam a hűvös levegőt magából kibocsátó kicsi, széttrancsírozott testet kémlelve.

Elfordultam fájdalmamban. Fájt így látni.... rettenetesen fájt.

-Nem akarod látni, ez vicces!- csapódott le a felső fogsor a szenvedőre, végleg összenyomva őt. Hányingerem lett és szédültem is. Ezerszer azt kívántam bárcsak eltűnne ez az egész.- Te tetted Őt ilyenné!- nevetett fel vérfagyasztóan, miközben a fogakról egyre loccsant az arcomra az Ő vére.- ÖSSZETÖRTED, VÉGLEG!

-ÉN NEM AKARTAM!- csaptam az asztalra lázasan. A hideg, hűvös verejték végig csepeg az orcámon le a nyakamra, majd onnan a kulcscsontomra vándorol.

Először tisztult ki a látásom. A világ ismét színekben pompázott. Sírni volt kedvem... de minden mozdulat fájt, minden lélegzetvétel.

A kép éles volt végre valahára.

Egy asztalnál ültem. Ismerős falak. Ismerős arcok körbe-körbe. Bár az összes riadtan vizslatott engem. Beléjük fojtottam a szót, úgy látszik.

Tekintetem levezettem kezeimhez, amik bár nem égtek, illetve nem voltak jegesek, de felemelve őket egyenként, megborzongtam. A bal alatt fekete koromnyom éktelenkedett, a jobb alatt pedig 10 cm-es körzetben vékony jégréteg húzódott.