Mit tettél? (TodoDeku)

15.fejezet: Csak egy szó

Jól esett, mintha a tragikus teher egy részét átvette volna tőlem. Percekig így maradtunk, mivel egyikünk sem akarta megszakítani ezt a biztonságot nyújtó ölelést. Kiadtuk egymásnak a hatalmas fájdalmunk, kedvesen simogatva a másik hátát, és hallgatva a két gyorsan verő, rakoncátlan, szerelmes szívet.

Nem nagyon emlékszem, hogyan jutottam el a szobámhoz, minden olyan tompa és homályos, mintha minden elmosódott volna. Benyitottam az ajtón, és rögtön belevetettem magam az ágyamba, magamra húzva a takarót. Szomorú vagyok, de nem tudom most mit kellene kezdenem ezzel az érzéssel. Az igazat megvallva sosem tudtam. Valami bajom van! Kurva nagy bajom... Hányingerem van, szédülök, és reszketek mintha valamit tettem volna.... valami rosszat. Minden arcizmom megfeszül, szemeim szinte lázasan cikáznak ide-oda a szoba egyik sarkától a másikig. MEGŐRÜLÖK! Fáj, rohadtul fáj. Valaki.... valaki... valaki. 

Egyszer csak lépkedéseket hallok magam mögül, bár meg sem mozdulok, csak merengek tovább előre, mit sem törődve az idegennel. Már nem nagyon érdekel, ha megint megsérülök... vagy ha meghalok, csak ne kelljen tovább szenvednem. Én csak nem akarok érezni semmit. Nemsokára az ágyam csikorgására lettem figyelmes, ami azt jelenti, hogy az ismeretlen közel van, nagyon közel.

Csöndben füleltem az apró neszekre, de egyáltalán nem volt kedvem védekezni, vagy ellenállni. Vártam, összeszorított fogakkal azt a bénító érzést, amit még pár napja éreztem azon a bizonyos üldözés végén.......de semmi. Percekig csak a kinti tücsök ciripelés hallatszott, és az este halk moraja. 

Épp fordultam volna hátra, de szép lassan két apró, meleg kezet éreztem átfonódni a testemen. Lefagytam, de mozdulatlanul meredtem továbbra is előre. Sötét van, a kék függönyömön keresztül gyönyörűen ragyog be a holdfény, és a távolban a lombok lágyan susognak az esti szellőben. A kedves kis karok tulajdonosa pedig közelebb fészkelődött hozzám, és belefúrta fejét a nyakamba, így haja puha érintése kellemesen csiklandozta bőröm. A szobát átjárta az a csodás illat, amit annyira szeretek.

 - Miért vagy itt?- törtem meg a csöndet.- ...késő van... aludnod kellene...

- Azt próbálok...- kuncogott édesen, mintha az hogy itt alszik olyan természetes lenne.

- HOGY MI?- emeltem fel meglepődve a hangom, és megfordultam. Azonban arra nem számítottam, hogy így majdnem összeérintettem arcunkat. A beszűrődő fény megvilágította azokat a zöld szemeket, amik meglepődve vizslattak engem. Midoriya, ahogy szokta rögtön elnézett másfelé, azonban én továbbra is nyugodtan, mégis szomorúan néztem arcát.- M...miért...miért nem tudsz rám nézni? Undorodsz vagy....

-NEM!- vágta rá, engem félbeszakítva.- Én...én csak zavarban vagyok.- vezette rám határozottan tekintetét, majd folytatta.- Shouto....- a keresztnevem hallatán meglepődve figyeltem szavait.- Shouto elképzelni sem tudom, mit érezhetsz most de....de tudd, hogy én mindig itt vagyok hogy... hogy rám támaszkodhass. Én azt akarom, hogy megtűrj magad mellett, és hogy bízz bennem. 

-Midoriya, nem én vagyok aki ellöki a másikat!- néztem dühösen felé. Hogy mondhatja ezt? Ő döntött úgy, hogy nem kér belőlem!- Nem értelek, és... soha nem is foglak...

-Todo...

- NE SZÓRAKOZZ VELEM!- ültem fel, magasról méregetve őt, felháborodottan.- MILYEN JOGON HÍVSZ ÍGY? EZ MIÉRT JÓ NEKED? Hogy újra, és újra elutasítasz, aztán visszajössz és úgy teszel, mintha... mintha nem tudnád...- teljesen kikeltem magamból, és mérgesen felhúztam az arcomhoz, a pólóját erősen megmarkolva. Midoriya csak kikerekedett szemekkel figyelte a hirtelen kirohanásomat. 

-NEM UTASÍTALAK EL! MÉGIS MIRE CÉLZOL? MI A BAJ?- nézett velem farkas szemet, most már ő is dühösen.

-MI A BAJ!?- kérdeztem hisztérikusan, majd felháborodva oldalra néztem. Nagy levegőket vettem, és késze álltam, hogy kiadjak végre mindent magamból. 3....2....1...