Mit tettél? (TodoDeku)

14. fejezet: Amikor a legnagyobb szükség van rád...

Nem vagyok egy nagy komolyzene imádó, de úgy gondolom ehhez a fejezethez csodásan illik ez a darab, ezért ha gondoljátok hallgassátok a fejezet olvasása közben. Köszi 😘😘😭😭

- Ma csak Recovery Girl-köz kell lemennetek, aki mond néhány dolgot nektek, de utána szabadprogram van. Keddtől, azaz holnaptól viszont ez a spártai tanterv fog életbe lépni. Van kérdés?- nézett körbe rajtunk, de mindenki teljesen lefagyott, a sok sokkoló információtól. A tanár úr sóhajtott egyet, majd kilépett az ajtón, intve maga után, hogy követhetjük. 

Halkan lépkedtünk Aizawa-sensei nyomában, a gyengélkedő irányába. Ilyen csöndbe sem voltunk még! Bizonyára mindenki szomorú és meg van rökönyödve, az alig pár perce elhangzottak hatására. A mellettem gyalogló, apró fiúcska is lehajtott fejjel közlekedik. Rákérdezzek? Nem hiszem, hogy most akarna válaszolni. Szeretném, hogy újra mosolyogjon, ahogy mindig. Eszembe jutott Tsukishi vidám arca. Igen, minden bizonnyal Midoriyával jól kijönnének. Kiült egy mosoly a számra, ennek a gondolatnak hála. Épp a szomorkodó fiúhoz szóltam volna, mikor a gyengélkedő ajtaja hirtelen kinyitódott, rajta pedig Aizawa lépett ki, ijedten. Kiküldték volna? 

-Hát gyerekek, nagyon rosszkor jöttünk, Recovery Girl épp próbálja visszahozni az életbe az egyik beteget.- mondta kikerekedett szemekkel. - Az óra elmarad. Menjetek nyugodtan vissza a szobáitokba, nekem még hoznom kell pár dolgot, hátha meg tudjuk menteni a KISLÁNYT. - amint kimondta az utolsó szót, a lábaim a földbe gyökereztek, és el kezdtem szédülni.

-MIT MONDOTT?- ordítottam félelmemben. Aizawa megállt, de nem nézett hátra.- AZ ANYUKÁJA ITT VAN?

- A lány a halálán van, jobb ha nem tartasz fel!- majd később lágyabban hozzá tette- Nem, az anya már két napja meghalt, de nem mondtuk el eddig a gyermeknek... de hallottam, hogy míg itt pihentél összebarátkoztatok, őszintén sajnálom.- ment tovább dolgára, engem itt hagyva. Midoriya rám vezette elkeseredett könnyes szemeit.

- Todo, én annyira sajn....- nem érdekelt már semmi, berontottam az orvosiba. A szemeim megteltek könnyel, és a tudatom kezdett elhomályosulni. A látvány borzalmas volt, és szívszorítóan tragikus. Tsukishi kábán, szinte üveges tekintettel nézett felfelé, teste minden porcikájából vér folyt ki. Szeméből egyre csak potyogtak a könnyek, és vérfagyasztóan sikítozott. 

-ANYA! ANYUCI! Segíts kérlek... úgy félek. FÁJ.... NAGYON fáj!!!A MAMÁMAT AKAROM!!!- kiáltozott fájdalmában. Szörnyű volt és vérfagyasztó, látni ennyire zokogni. Közelebb léptem, az ágyához, ekkor vett észre az idős hölgy.

-Az anyukád nemsokára megérkezik, ezért ne aggódj.- majd meglepődve rám pillantott.- Todoroki, menj ki! Ezt nem szabad látnod! 

-Miért nem szabad? Valakinek mellette kell állnia! Hát nem hallja mennyire retteg?

-..de nem akarom, hogy ez kárt tegyen a lelkedben...

- A lelkembe? Tudom, hogy még csak 17 vagyok, de előbb vagy utóbb meg kell majd tapasztalnom, a hasonló helyzeteket. És most ennek a lánynak szüksége van támogatásra!- válaszoltam szinte tiszteletlenül. 

-Renben, már úgy sem....- nem fejezte be, de tudom, mit akart mondani. Nem szabad összetörnöm! Szüksége van rám, mivel nem fog eljönni az anyukája.... Leültem az ágya mellé, és lágyan hozzá szóltam: