Mit tettél? (TodoDeku)

21.fejezet: Ugyanolyan

Sziasztok, drága mochikáim!🥰 🍡🍡Itt az új, friss rész. Előre leszögezném, hogy brutális dolgok vannak benne... ezért hát légyszi, aki nem bírja az ilyesmit az, ha teheti csak az elejét olvassa el! Arigato! 😇

Akinek van kedve hozzá, hallgassa ezt az ost-t hozzá, mert én ennek hatására írtam az alábbiakat...

-AAAAAAAAAAAAAA!- tiltakozott a tudatom egy vérfagyasztó sikolyt hallatva. Az ég felé emeltem arcom, míg könnyeim egyre csak záporoztak végig csorogva az orcámon.- NEM...NEM...NEM NEM NEM..NEM!!!!AAAAAAAAAAA!- nem tudtam elhinni, nem! Ki akartam adni magamból mindent... Aizawa el akart rángatni engem onnan, de a lábaim a földbe gyökereztek, majd mintha minden elszíntelenedett volna. Nem láttam mást csak kurva nagy feketeséget. Nemsokára szédülni kezdtem, majd végleg elvesztettem a lábam alól a földet. Hátrazuhantam, a végtagjaim fájdalmasan koppantak le a sárba, az elmém elhomályosult...

-----------------------------------------------------------

5 ÓRÁVAL EZELŐTT...
(Midoriya szemszöge)

______________________________________

-Még is mit művelek?- visszhangzott a fülemben a kérdés. Bárgyú egyben bizonytalan mosolyra húztam a számat, miközben az arcom lángolt. Semmit sem tudok, semmit! Neki dőlök annak a bizonyos ajtónak és szép lassan a tehetetlenség lecsúsztat a földre. Most értem ki Todo szobájából... sietnem kellene... hoznom a dolgaim, de...

Térdeimre illesztem a kezeimet, míg tekintetem a hideg csempét fürkészi. -Erőszakos lennék? Túlságosan erőltetném a dolgokat? De segíteni akarok Shoutonak, mindennél jobban!.... Vajon mi lehet az, amit ennyire el akar rejteni előlem? Ezernyi kérdés, de mind megválaszolatlannak tűnik előttem. Mégis mit... mit kellene tennem? Zavartan harapok az alsó ajkamban a történteken töprengve. Egyáltalán mit várok? Hogy Todo mindenbe beavasson? Hogy én legyek számára az első számú? Néha félek, hogy elijesztem a közelségemmel, és a folyamatos aggódásommal... de én ILYEN vagyok!... különösen, ha róla van szó... ÁÁÁÁ én teljesen meghülyültem!!- temettem vöröslő arcomat a két térdkalácsom közé, a kezeimmel a hajamba túrva tanácstalanul. Percekig merengtem, de semmi értelmes ötlet nem jutott hirtelen eszembe.

-Talán mindegy is!- ráztam meg a fejem, majd felálltam szinte energikusan.- Sietek vissza!- határoztam el magam, és szaladtam a szobámig. Gyors tempóban hajítottam be a szükséges holmijaimat a táskámba, és még indulás előtt szélsebesen lezuhanyoztam. Felkaptam magamra egy pizsamát és papucsot (All might 34. rajongói pizsamájának 5. újított változatát, a hozzá színben passzoló All might mamusszal...ha érdekel valakit), és céltudatosan sétáltam Todo szobájához, ahol ki tudja mi vár rám!

Épp a kilincshez nyúltam volna, mikor megszólalt valami fülsüketítő hang. -Még is mi ez?- fogtam be a fülem, a hang forrását keresve. A zaj egyre jobban lebénította az érzékeimet, sőt szédülni is el kezdtem. Rossz érzés kerülget... vajon a többiek is hallják?

Bár nagyon fájt a fülem, mégis próbáltam összpontosítani a körülöttem lévő halkabb hangokra. Ha jól hallom, Uraraka szobájából viháncoló boldog nevetgélés hallatszik... tehát ez a valami csak rám van hatással?!

Ide-oda dülöngélve meneteltem a lépcsőház felé, azonban a hang itt még erősebb volt, a további métereken pedig szinte beszakadni éreztem a dobhártyámat. Lassan mentem, rohadt lassan! A lépcsőig bírtam, mire hirtelen lerogytam a földre, lebucskázva a fokokon. A testem elvesztette minden életfunkcióját rettentő fájdalmak közepette. Ne, ne, ne! Teljesen ki vagyok szolgáltatva... ki lehet ez? Ugye ez csak egy vicc? Fájdalmasan próbáltam mozdítani tagjaimat, de nem jártam sikerrel. Várok, mivel csak erre vagyok képes. A fejem majd szétreped!