Dramione

05. Aranyvér

Roxfort... Megint... El sem hiszem, hogy itt kötöttem ki...
Utoljára mikor hivatalosan betettem a lábam a kastélyba, egy csapat halálfalót vezettem végig rajta egészen a csillagvizsgáló toronyig, ahol végül Piton megölte Dumbledort helyettem. Gyáva voltam. Meg is kaptam a büntetésem érte később.
El kellett jönnöm ide újra, mikor a kastély ostrom alatt állt. A Nagy Úr azt remélte, megállítom Pottert és tán oda is veszek. Micsoda öröm lett volna számára. Két legyet, egy csapásra.

De persze nem így történt. Potter kimentett a szükség szobájából. Majd a Wizengamot előtt is felszólalt Grangerrel együtt. Az a sarvérű megmentett engem...

Hányok magamtól, amiért a lekötelezetjük lettem.

Sajnos apám sikeresen gondoskodott arról, hogy gyakorlatilag ne legyen esélyem a varázslóvilágban élni. Mivel a muglikhoz sem értek, nem mellesleg képtelen vagyok a közelükben lenni, egyszerűen viszolygást keltenek bennem, ezért nem maradt más választásom, kérvényeztem, hogy vegyenek vissza a suliba.
McGalagony személyesen jött el hozzám. Fenntartásait nem is leplezte velem szemben. Dumbledort azonban továbbra is mélységesen tisztelte, ezért végül adott nekem egy esélyt.

- Csak semmi kihágás, Mr. Malfoy. Ha egyszer is meggyűlik a bajom magával, azonnal repülni fog!

A tanulás sosem jelentett gondot számomra, és bár fogalmam sincs mihez is kezdjek majd, de a Roxfortban legalább nyerek egy évet magamnak. Odakint úgy sem vár semmi. Se otthonom, se családom, se karrierem...

Pansyre nem számítottam, hogy itt lesz. A vonaton vett észre. Azóta le sem bírom vakarni magamról. Egyszerre zavar is meg nem is. A locsogása elég idegesítő, azonban arroganciája és különc rajongása egy kicsit magasabbra emel a mardekárosok körében. Egy kicsit visszahozza azt az időt, amikor még voltam valaki, amikor még a nevem jelentett valami felsőbbrendűséget.
Szükségem is van most erre, nélküle azt hiszem a saját házam is lenézne, kiutálna. Néha magamon érzem tekintetüket és szinte hallom, miket suttognak a hátam mögött.

- Nézd az ott Malfoy nem?
- Tudodki gyáva kutyája volt...
- Nem érdemelte meg, hogy szolgálja...
- A szülei mellett lenne a helye...

Pansy azonban másképp adja elő a dolgokat. Mindenki torkának nekiugrik, ha rosszat hall rólam.

- Szolgálta és megúszta... Ravaszabb, mint bármelyik rokona, hisz itt van és él... Még mindig a legsármosabb aranyvérű...

A többi ház persze ugyan úgy fúj rám, de a mardekár ezektől a kijelentésektől, másképp néz rám. Ha tisztelni ugyan nem is tisztelnek úgy, mint régen, de legalább a mocskolodásból visszavettek, és inkább csendben félreállnak.
Talán nem is lesz olyan rossz ez az év, mint elsőre gondoltam.

A szokásos ceremónia már véget is ért. A süveg fecsegett, a gólyákat beosztották, McGalagony is túl volt a beszédén és már rogyásig tele voltak az asztalok étellel, itallal. Fel se fogtam mindezekből semmit. Túlságosan a gondolotaimba merültem.
Pansy persze magyarázott megint folyamatosan. Nem volt kedvem most ehhez.

- Menjünk Pans. Nincs étvágyam.

- Rendben Draco, nekem sincs, se étvágyam, se kedvem tovább maradni. Menjünk a klubhelyiségbe. Ki tart még velünk?

Furcsa mód Pansy kérdésére egy pár hatod és heted éves mardekáros hozzánk csapódott. Úgy látszik, talán még menthető a Malfoy név.

Már a nagyterem ajtajában voltunk, amikor Pansy rámordult az egyik fiúra.

- Hé, te! Menj és kérd el gyorsan a jelszót! Anélkül aligha jutunk be a klubhelyiségbe.

Majd felém fordult és folytatta a fecsegést.
- Mond csak Draco, most hogy így újra egymásra találtunk... Mit bámulsz, Granger?! - Váltott hirtelen hangnemet Pansy. - Történtek ide vagy oda, te még mindig csak egy griffendéles söpredék vagy, egy mocskos sárvérű. Hord el magad az utunkból!

Jól hallottam? Granger? Ugyan mit keresne itt éppen ő?
Csak egy pillanatra láttam meg a bozontos barna hajával, amint Pansy épp taszított rajta egyett, és karomba kapaszkodva utat tört magának az alagsor felé.

- Nem lehet igaz, hogy az a sárvérű liba is visszajött. Hát sosem lehet egy nyugodt évünk? Remélem az a két majom nem jött vele. Szent Potter és a Weasley patkány...

Pansy egész úton morgolódott. A mardekáros fiú majdnem a klubhelyiség bejáratnál ért utol bennünket. Sikeresen megtudta mi a jelszó. A klubhelyiségbe lépve, fáradtságra hivatkozva, finoman leválasztottam magamról Pansyt, adtam egy puszit az arcára, hogy ne zsörtölődjön és a hálókörletbe vonultam.
Kellett egy kis nyugalom, hogy elmerülhessek a gondolataimban ismét.