Dramione

28. Együtt

Egyetlen percig sem unatkoztunk egymás mellett a téliszünet hátralévő idejében. Rengeteg hó esett, így mindennapra jutott egy kis hócsata, hóember vagy hóangyal készítés vagy csak egy kellemes séta odakint. A tó is befagyott, olyan vastag jégtakaró borította, hogy korcsolyázni is lehetett rajta.

Mikor már kellőképpen átfagytunk, általában elnéztünk a konyhára egy kis forró csokiért, hogy átmelegedhessünk kívűl is, belül is.

Szerzeményeinkkel visszahúzodtunk a mi kis szobánkba, ahol a kandalló vagy az ablak elé kucorodtunk, beszélgettünk, olvastunk vagy csak élveztük egymás társaságát.

Egyik nap Roxmortsba is ellátogattunk kettesben. Draco továbbra se éppen egy Madam Puddifoot kávézójába való egyéniség, azonban Zonkónál és a Három Seprűben, nagyon is jól éreztük magunkat.

Talán még sosem éreztem magam ennyire gondtalannak Roxfortban. Nem akart senki sem megölni engem, vagy mást körülöttem, nem fenyegetett sem veszély sem rosszindulat. Dracoval az oldalamon megszűnt minden gondom a mardekárosokkal, legalábbis azokkal, akik a kastélyban töltöttek az ünnepeket.

A szünet utolsó napján visszatérő diákok közt futótűzként terjedt a hír, hogy Malfoy és Granger egy párt alkotnak. Az aranytrió griffendéles muglilánya az exhalálfaló mardekáros aranyvérűvel van, és még sorolhatnám hány féle képpen hallottam vissza a dolgot.

Voltak, akik gratuláltak, örültek, mert amolyan jelképként tekintettek ránk. A háború szülte ellenségekből, tündérmesébe illő szerelmesekké váltunk a szemükben.

Azonban voltak, akik némiképp osztották Pansy egykori nézeteit. Meg azért nem akartak ölni, de cseppet sem örültek, hogy összejöttünk.

Az érdekes az volt, hogy ezúttal nem a griffendél volt a támogató és a mardekár az ellenséges fél, hanem mindkét házban megoszlottak a vélemények. Volt olyan mardekáros, aki gratulált és volt olyan griffenéles, aki felhördült...

- Nem érdemelsz meg egy ilyen bátor griffendélest. - dörmögte egyik nap, egy mellettünk elhaladó griffendéles hatodéves Draconak.

- Tudom. De mégis engem választott helyetted. - vágott vissza neki elégedetten vigyorogva.

Persze, míg másonak azt mutatja, hogy cseppet sem zavarja miket mondanak, addig kettesben nagyon is látszik rajta, hogy mennyira elkeseríti a dolog, főleg, ha én vagyok a célkeresztben és nem ő

- Megéri ez neked, Hermione? - kérdezte szomorúan. - Régen én szidtalak, most mások teszik ezt miattam.

- Nem miattad szidnak, hanem a döntésem miatt. - feleltem neki őszintén. - Ők nem tudják, milyen értékes ember vagy valójában. Én tudom és ez az én életem, jogom van boldognak lenni veled, akkor is, ha van, akinek ez nem tetszik.

Ezúttal én húzom őt magamhoz, hogy megőleljem. Néha neki is szüksége van egy kis megnyugvásra nem csak nekem.

Másoknak fogalmuk sincs róla, hogy a zord külső, micsoda hatalmas szívet rejtett mindvégig. A mai napig sem hiszik el, pedig mi másért lenne velem, ha nem ezért?

Ginny és Luna persze mellénk álltak, sőt Ginny nem egy rosszakarót helyretett már és persze szeretett mindig mindenről tudni.

- Még mindig azt mondod, hogy nem történik semmi a Szükség Szobájában? - kérdezte, mint aki alig várja, hogy valami jó kis szaftos témába üthesse az orrát, miközben a hálókörletünkben voltunk négy szem közt.

- Ginny... - teljesen elvörösödtem, tudja nagyon jól, hogy nem szokásom ennyire kipletykálni a kapcsolatomat.

- Jó jó... Csak gondoltam megkérdem, milyen az ágyban...

- Ginny! - hozzávágtam egy párnát, mire elnevette magát.

- Ugyan már Hermione. Ki mással beszélhetnél ilyesmiről, ha nem velem? - azzal visszadobta a párnát.

- Talán senkivel sem akarok ilyesmiről beszélni. Ez olyan intim dolog. Csak ránk tartozik...

- Na ezzel a védekezéssel most lebuktál. Gyakorlatilag elismerted, hogy lefeküdtetek...

- Ginny cssss... Ne már!

- Jó jó nyugi, csak arra akartalak figyelmeztetni, hogy ne veszítsd el annyira a fejed vele, hogy nem védekztek. - mondta anyáskodva. - Látom mennyire odáig vagytok meg vissza egymástól. Pont, mint én meg Harry. Anyu másról se papol nekem csak erről.

"- Jól gondold meg mit csinálsz, Ginny drágám... Az lenne a helyes, ha várnál az esküvődig..." - utánozta Ginny az anyját meglehetősen jól.

Mindketten jót nevettünk rajta.

- Ne aggódj, Ginny. Helyén van eszem, hisz ismersz. - montam neki mosolyogva, de közben ott motoszkált a fejemben a kérdés.

Biztosan így van? Biztos, hogy nem vesztem el teljesen az eszem, mikor vele vagyok?