Dramione

13. Vérben úszó sötétség

A végtagjaim teljesen elgémberedtek a mozdulatlanságtól és a hidegtől. Fogalmam sincs róla, mióta lehetek már itt, csak most eszméltem fel arra, hogy fáj mindenem és már besötétedett.
A tisztáson mozgolódó árnyak már közel sem voltak olyan jól kivehetőek, mint korábban. Már nem csak Thesztrálok járják a sötét erdőt.

Riadtan pillantottam körbe, valami támpontot keresve, pontosan honnan is jöttem, merre induljak vissza a kastély felé. De az erdő túl sötét már, nem látok semmit.

- Lumos!

Aprócska láng gyulladt a pálcám hegyén. Próbáltam magasabbra tartani, hogy valami ösvényt keressek pálcám kevéske fénykörében, de feltűnést sem akartam kelteni. Nem hiányzik, hogy valami felfigyeljen rám a sötétben.

Botladozva indultam el, remélve, hogy jó irányba haladok. A kiálló gyökerekben egyszer kétszer sikeresen elestem, lehorzsolva ezzel tenyeremet és térdeimet. Ágak roppantak a sötétben körülöttem. Nem vagyok egyedül, ebben biztos vagyok.

- Hermione!

A távolban valaki a nevemet kiáltotta, felkaptam a fejem és ekkor valami a sötétben rám támadt.
A pálcám kiesett a kezemböl és az aprócska láng rögtön kialudt. Hegyes kis fogak mélyedtek a karomba éles karmok vájtnak a vállamba és hasították fel a hátamat.

Sikítok, ahogy csak bírok. Már mindegy ki hall meg. Próbálom a lényt lerázni, de hiába, csak egyre több sebet ejt rajtam. Pálca nélkül és vakon védtelen vagyok.

Kék fény villant fel hirtelen a szemem előtt, elvakítva ezzel engem és a támadómat is. Egy patrónus fénye volt.
A lény, ami nekem esett a sötétben vinnyogva menekült vissza a bokrok és fák rejteke közé.

Egy nyúl volt a patrónus, ami megmentett. Tudom, hogy Luna nyuszija, hisz együtt tanultuk ezt a bűbájt a DS-ben.
Futva közeledő léptek zaja hallatszott, reccsentek az ágak, zizegtek a levelek, majd előbukkant ő maga is.

- Hermione! - nyögte zihálva, Luna.

Patrónusa derengő kék fényénél kitapogattam a pálcámat és elsuttogtam egy Lumost, hogy ismét fényt gyújtsak a sötétben.

- Ó te jóságos ég... - kapta kezét a szája elé, mikor meglátta vérben úszó talárom és sebeim.

- Gyere, kapaszkodj belém. Azonnal ki kell jutnunk innen.

Luna felsegített a földröl, derekamnál fogva igyekezett megtartani súlyom egy részét. Pálcájával intett patrónusának, így a kis nyúl körülöttünk cikázott folyamatosan, ezzel nyújtva némi biztonságot számunkra a kifelé vezető ösvényen.

Útközben nem beszélgettünk, csak zihálásunk törte meg a csendet. Luna jól ismerte ezt az utat, ő többször járta meg már az erdőnek ezt a szakaszát. Viszonylag gyorsan haladtunk az erdő széle felé, annak ellenére, hogy párszor összecsuklott a lábam menet közben.

A rengetegből kiérve, Luna azonnal a közeli vadőrlak felé vette az irányt velem. Sürgősen segítségre van szükségem. Érzem, ahogy a hátamon a talárt már teljesen átáztatta a vér. A hideg futkos végig a gerincemen és egyre jobban remegek.

- Hagrid! - kiabálta Luna, mikor már majdnem odaértünk. - Hagrid!

Agyar hangos ugatásba kezdtett a kunyhóban, jelezve érkezésünket.

Néhány másodperccel később kinyilt a kunyhó ajtaja és Hagrid hatalmas termete bukkant elő.

- Mi a fészkes fenét kerestek ti idekint ilyen...

- Az erdőben volt... Vérzik... Segíts... - vágott közbe, lihegve Luna.

Hagrid nem szólt egy szót sem, azonnal felmérte a helyzet súlyosságát. Felkapott a kifáradt Luna mellől, és öles léptekkel, szinte futva indult meg velem a kastély felé.

Kezdem elveszteni a kapcsolatot a külvilággal, pálcám kicsúszott véres ujjaim közül és valahová a fűbe esett.

Hagrid gyorsan felért a kastélyhoz, könnyedén lökte be a nehéz tölgyfaajtót annak ellenére is, hogy engem a karjaiban tartott.

A hirtelen támadt világosság alig láttam valamit.

- Utat! - zengte be hangja a nagyterem felé vezető folyosót. - Félre, ha mondom na!

Homályosan és tompán érzékeltem, hogy mi folyik körülöttem.

Vacsoraidő lehet, talán annak a zaját vélem hallani.
Diákok zúgolódnak, morajlanak mint a tenger...

Egy szőke haj... Egy aggodó szempár... Forog velem a világ... Míg végül magával ragad a sötétség...

Vajon hol van most a "Szőke Herceg"?