Dramione

11. A sors iróniája

Mikor eltűntek a tömegben, próbáltam utánuk menni, de nyomuk veszett. A nagyterem elé is kimentem, kapkodva néztem körül, de nem láttam őt sehol. Valaki más viszont engem figyelt, és fel is ismert.

Pansy csábosan közeledett felém vörös ruhájában. Körbejárt, kezével végigsimított vállam vonalán, végül megállt előttem.
Rendkívül idegesítő tud lenni ez a lány, de mégis csak mellém állt mindig. Igazán megbántani nem áll szándékomban, csak néha kell egy lélegzetvételnyi idő nélküle.

- Hmmm, vámpír társam helyett, inkább az alattvalómnak öltöztél? - kérdezte enyhe éllel a hangjában.

- Meglehet. Mit parancsolsz, úrnőm? - kérdeztem a lehető legsármosabb hangon, mire elnevette magát.

- Miért nem szóltál, hogy nem tetszik az ötletem?

- Szóltam, csak hallani sem akartál róla.

- Lehet... Legközelebb ne hagyj cserben, jó? Én se tenném veled.

- Akkor hát, nem is haragszol?

- Nem, dehogy. Neked hála, csodás felfedezést tettem, de ez maradjon az én titkom. - szemében valami furcsa ravaszság csillant.
Nem tetszik ez nekem, de inkább most hagyom a dolgot, jobb a békesség.

A klubhelyiségben még tartottak egy kis ráadás bulit. Pansyt kénytelen voltam megtáncoltatni egy kicsit, végül fáradtságra hivatkozva a hálókörletbe jöttem.

Egy cseppet sem vagyok még álmos, elaludni meg aztán pláne képtelen vagyok. Kivételesen nem a múltam zavar annyira, hanem egy bizonyos boszorkány jár az eszemben. Vajon ki lehetett az álarc mögött?

Barna haj, igéző barna szempár...
Az a másik lány, aki olyan hirtelen ragadta el mellőlem, hasonlóan nézett ki és nővéremnek szólította. Lehet, hogy tényleg testvérek? Könnyebb dolgom lenne megtalálni, ha így lenne. Vajon ő is keresni fog engem? Érek annyit?

Nem kellett sokat várnom arra, hogy megkapjak minden választ a kérdéseimre.

A mardekár asztalához igyekeztem reggelizni, mikor a nagyterembe lépve a griffendélesek mellett elhaladva, a Weasley lány épp lelkesen huppant le Granger mellé.

- Na, megtaláltád már a szőke herceget? Akarom mondani, muglit? - lökte meg nevetgélve barátnőjét.

- Csssss, Ginny! Ne, ilyen hangosan... - csittegte le gyorsan Granger, és közben egy másodpercre tekintetünk összetalálkozott.

Gyorsan elkapta pillantását és sugdolózásba kezdett a vörössel. Lépteimet megszaporázva, ökölbe szorított kézzel ültem le saját asztalomhoz.

Ez nem lehet igaz. Képtelenség. Nem lehet, hogy az a sárverű Granger volt tegnap a maszk alatt. Nem lehet ennyire kegyetlen velem a sors.

Egész életemben arra tanítottak, hogy a mágusvér szent, és minden mugliszületésű bemocskolja ezt a tiszta vérvonalat. A muglik is csak alantas söpredékek, mi varázslók felsőbbrendűek vagyunk és mégis elnyomásban élünk.
A szüleim és rokonaim végül emiatt az eszme miatt lelték halálukat. Tény ugyan, hogy ez az eszme, már szinte megtébolyította őket. Vakon kínoztak és gyilkoltak meg másokat, beleértve aranyverű társaikat is.
Elvesztettem a családom, a vagyonom és minden kiváltságot, ami a Malfoy névvel járt.

Idejöttem, hogy valahogy boldogulni tudjak, és mikor azt hinném, nekem is jut egy új kezdet, a sors iróniája utol ér.

Tegnap este részem volt abban, amire vágytam, és ma reggelre megtudtam, hogy azt kaptam, ami a leginkább neveltetésem ellen szól.

Egy sárvérűvel éreztem jól magam, egy sárvérű iránt éreztem vonzalmat, ráadásul az a sárverű az, aki az egyik esküdt ellenségem volt. Granger...

Egy pillanatig sem gondolkodtam, mikor láttam, hogy Granger távozni készül, azonnal utána indultam.

Ha már sors ilyen kegyetlen velem, legalább ne én huzzam a legrövidebbet.

Az alagsor felé tarott a közös bájitaltan óránkra.

- Mi a helyzet, Granger? - szóltam utána, mire megtorpant, és felém fordult. - Azt csiripelik a madarak, hogy engem keresel. - vetettem oda a lehető legönteltebb és gúnyosabb stílusomban.

- Kopj le, Malfoy. Ugyan mi dolgom lenne veled? - kérdezett vissza közömbösen, szinte már unottan.

- Hát a "szőke herceged" miatt.

- Ismered...? - bukott ki belőle a félbehagyott kérdés. Szemeiben a remély fénye csillant fel közben.

Ez az a pillanat, most jött el az én időm.

- Látom nem figyelsz, Granger. Megismétlem a kedvedért, jó? - közelebb hajoltam hozzá, és a lehető leggonoszabban ejtettem ki minden egyes szót. - Azt csiripelik a madarak, hogy engem keresel.

Homlokát összeráncolta, szemeiben látszott, ahogy gondolatok cikáznak a fejében, majd egyszercsak... Bingó... Összerakta...
Megrökönyödött, majd kétségbeesetten tagadni próbálta végül mélységesen csalódott...

Minden látszott rajta.

- Csak nem egy világ dölt össze benned, Granger? Ennyire oda voltál értem? Micsoda szégyen lehet ez most számodra... Belehabarodtál az ellenségedbe, pedig tudtommal mélységesen megvetsz engem.

Most kéne pálcát rántania. Kiabálnia és elátkoznia a napot mikor megismert.

Gyerünk, Granger. Mire vársz még?

Granger azonban csak hallgatott, majd sarkon fordult és bánatosan elment.

Ennek nem így kellett volna alakulnia.