Dramione

12. Szőke Herceg

Nem sokat aludtam éjjel. Folyamatosan az álarcos fiú járt az eszemben. Alig vártam, hogy igazán megismerhessem.

Korán kikeltem az ágyból és lesiettem a nagyterembe reggelizni. Közben figyeltem minden egyes az asztalomnál elhaladó szőke fiút. Próbáltam felmérni a magasságukat, testalkatukat, vagy ha esetleg éppen beszéltek valakivel, akkor a hangszínükre is figyeltem.

Reméltem, hogy sikerül beazonosítanom a titokzatos idegent, de sajnos nem jártam szerencsével.

Hirtelen mellettem termett Ginny.

- Na, megtaláltád már a szőke herceget? Akarom mondani, muglit? - lökte meg nevetgélve a vállamat.

- Csssss, Ginny! Ne, ilyen hangosan... - szóltam rá gyorsan.

Malfoy épp ebben a pillanatban haladt el mellettünk, tekintetünk egy másodpercre összetalálkozott. Volt valami furcsa a szemében.

- Nem kell ám mindenkinek tudnia róla, Ginny.

- Mivan, félsz hogy tán meghallja, az akit keresel? - viccelődött, Ginny. - Ugyan már Hermione, legalább rögtön megtalálnátok egymást.

Vegül is, van abban valami, amit Ginny mond.

Mivel a reggelimmel már végeztem, és egyre kevesebb diák érkezett a nagyterembe, így vegül nem volt értelme tovább maradnom.

- Szia, Ginny. Majd később találkozunk.
Ginnynek tele volt a szája, így csak intett egyet felém.

Az alagsor felé indultam bájitaltanra, mikor egy ismerős, cseppet sem kedves hang szólított meg. Megfordultam és Malfoy közeledett felém.

- Mi a helyzet, Granger? Azt csiripelik a madarak, hogy engem keresel. - önteltség és gúny érződött ki a stílusából.

- Kopj le, Malfoy. Ugyan mi dolgom lenne veled? - kérdeztem vissza unottan. Nem adom meg neki azt az élvezetet, hogy lássa valójában mennyire bosszant a jelenléte.

- Hát a "szőke herceged" miatt.

- Ismered...? - bukott ki belőlem a kérdés, amit még talán időben félbeharaptam. Arcom azonban tudtam, hogy elárulta, mennyire vágyom a válszra.

Láttam rajta, hogy elégedett a reakciómmal. Szeme sötéten csillant, szája gonosz vigyorra húzodott.

- Látom nem figyelsz, Granger. Megismétlem a kedvedért, jó? - közelebb hajolt hozzám, lassan és hangsúlyosan ejtett ki minden egyes szót. - Azt csiripelik a madarak, hogy engem keresel.

Agyam igyekezett értelmet adni annak, amit az imént hallottam.

"Engem keresel..."

Visszahangként zúgott a fejemben csupán ez a két szó.

Az nem lehet. Nem lehet, hogy a kedves, vicces és udvarias srác ez az undorító és visszataszító alak legyen itt velem szemben. Biztosan hazudik. Látszik rajta, hogy...

Látszik... A magassága, a testalkata, a hangja...

"Engem keresel..."

Ő az...

Egy világ dőlt össze bennem.
Nem lehetek ennyire szerencsétlen.
Azt hittem a lelkitársamat ismertem meg tegnap. Egy fiút, aki hasonlóan járt a háború miatt, mint én. Találtam valakit, aki átérzi a bánatom, de mégis meg tud mosolyogtatni, aki szebb jövőt sejtetett.

Erre most itt áll előttem Malfoy. Jár a szája, de nem hallom mit mond. A fülem zúg, a fejem zsibog...

"Engem keresel..."

Gépiesen mozdultam, nem fogtam fel merre visz a lábam, csak menni akartam, el onnan, minnél távolabb tőle.

Vegigmentem több folyósón is, majd egyenesen ki a kastélyból, elsétáltam a tó mellett, be a Tiltott Rengetegbe.

Bozótok szaggatták meg a taláromat, ágak karcolták az arcomat, de nem számított semmi sem.

Végül egy tisztáson találtam magam, ahol furcsa árnyak mozgolódtak.

Thesztrálok... Ez az a hely, ahová Luna szokott jönni, ha magányra vágyik egy kicsit, de ő most nincs itt.

Most tudatosodott csak bennem, hogy már én is látom őket. Láttam a halált, nem is egyszer, így a varázslat mely korabban elrejtette előlem őket, megszűnt felettem. Tisztán látom fekete csont és bőr testüket, redős denevérszerű bőr szárnyaikat. Egyszerre csodálatosak és émelyítőek. Mintha megégett halott lovakat néznék, de mégis élnek, járkálnak, és cseppet sem ijesztőek.

Észrevétlenül letelepedtem a tisztás szélén és csak csendben figyeltem őket. Gondolataim valahol messze jártak, nem érzékeltem sem időt sem teret.
Azt hiszem, most még a halál lovai is elevenebbek nálam.