Csontok éneke [Befejezett]

1. fejezet - A zalonici halottlátó (1/2)

Sosem taszítottak a csontok.
A legtöbb ember fél vagy undorodik a csontvázaktól, ám én nem. Szerencse is – különben nem tudnám végezni a munkámat.

A csontok – ha már teljesen lefoszlott róluk a hús – kifejezetten szépek, letisztultak a maguk halovány, sima felszínükkel, és némelyikük íve már önmagában maga a művészet. Nem csodálom, hogy énekelnek – azt sokkal inkább csodálom, hogy rajtam kívül más nem hallja.

Máig emlékszem az első alkalomra, amikor meghallottam azt a semmihez sem hasonlítható, éteren túli zenét.
Talán hat esztendős lehettem, amikor a kertünk végében ástam egy nagy gödröt, hogy oda temessem azokat a szép kavicsokat, amikre drágakövekként tekintettem. Nem sejtettem, hogy a földben nagyobb kincsek nyugszanak.

Nagyanyám úgy mesélte, nem tudta mire vélni a kiáltásomat, az egyaránt tűnt ijedtnek, ugyanakkor diadalmasnak is. Mikor odasietve meglátta a kiásott állatcsontokat, szitkozódva rángatott el onnan, és hosszasan sikálta a kezemet kefével, amíg már sírtam, annyira kidörzsölte a bőrömet.

Még most, felcseperedve is nehezen találom a szavakat, hogy mit éreztem, amikor hozzáértem ahhoz a csonthoz, mert egyszerre láttam is, meg nem is. Pontosabban nem a szememmel láttam. Emberi szavakkal csak a töredéke adható át, miként cikázott végig rajtam valamiféle bizsergés, majd képek peregtek előttem egy végtelen mezőről, amelyen birkanyáj legelészett. Ám ennél is több volt – éreztem, ahogy a szél belekap a bundámba, én pedig vég nélkül, önfeledtem szaladok, a nyájat terelgetve.
A zenét még kevésbé tudnám leírni, mint a képeket. Csak a hangulatot lehet szavakba önteni.

Egy valamit tudtam már akkor is: hogy én ezt újra át akarom élni. Bár nagyanyám eltakarította a kutya kiásott maradványait, ám egy csontváz sok részből áll, én pedig nem sajnáltam a fáradtságot. Valahányszor nagyanyám annyira elfoglalt volt, hogy nem ért rá szemmel tartani, én újra feltúrtam a kert végét, hátha találok egy picurka darabkát, ami elkerülte a figyelmét.
Kitartásom sikerrel járt – hamarosan boldogan szorongattam a kezemben a parányi csontot, és ismét hallottam az éneket, ismét önfeledtem szaladtam a mezőn a birkák mellett, és egy voltam a széllel, a napfénnyel.
Új kincsemet gondosan megmostam, majd elrejtettem a padló egyik résében. Onnantól, ha bármi miatt elszakadni vágytam a világból – akár bánatos voltam, akár dühös, vagy csak kimerült –, előkotortam, és átadtam magam ennek a különös élménynek.
Egy idő után felbátorodtam, és már nem a deszkák réseiben dugdostam, hanem egy zsinórra kötve a nyakamban hordtam, a ruhám alatt. Így még könnyebben elővehettem, ha szükségem volt a megnyugtató érintésére.

Utólag visszagondolva, azt hiszem, nem azért titkoltam ezt sokáig, mert féltem, hogy bolondnak néznek. Legalábbis nem ez volt a fő visszatartó erő. Inkább annyira meghitt, szinte intim volt ez az élmény, hogy azt éreztem, megtörik a varázs, ha más is megtudja.
Ám nem tarthatott ez örökké. Az évek múltával már annyira természetesnek éreztem a medálom létét, hogy könnyelmű lettem.

Úgy tizenegy éves lehettem, amikor az egyik gyereknek feltűnt, hogy öntudatlanul kiveszem az ingem alól, és szorongatom. Nem hagyta szó nélkül.
– Mid van neked? – Először pusztán kíváncsian kérdezte, ám amikor látta rajtam a zavart, elvigyorodott, és megpróbálta kitépni a kezemből. A többi gyerek figyelme is rám terelődött, és együttesen hamar lebirkóztak. Bár előtte jó pár pofont sikerült kiosztanom. A visongásunkra odasietett néhány felnőtt, és szétválasztottak minket. De akkor el kellett mondanom mindent.

Sosem felejtem el nagyanyám arcát, amikor hozzá is eljutott a hír. A mai napig nem tudom megfejteni, mi volt a tekintetében – döbbenet, hitetlenkedés, talán viszolygás is? Egy biztos: aznap megváltozott valami mindkettőnkben.

És nem csak bennünk – a falusiak hozzáállása is más lett. Odáig egy voltam a sok hangos, neveletlen kölyök közül, ám onnantól különleges lettem a szemükben.
Először csupán egy-két bátortalanul bekopogtató asszony akart a halottairól hallani. Aztán évről évre egyre többen lettek, akik rászánták magukat, hogy az urnákba nyúlva kihalásszanak egy-egy csontszilánkot, és elhozzák nekem.

Bár az evangélium üzenete Horobatka világvégi falvaiba is eljutott egy ideje, még ide, Zalonicba is, mégis, ezen a zord, elzárt hegyvidéken a krisztusi hit mellett mai napig elevenen él sok pogány hagyomány. A környékbeli papok egyelőre örülnek, hogy a többség eljár a templomba a nagyobb ünnepeken, és félig-meddig betartja a szabályaikat. Abba is belenyugodtak, hogy mi nem koporsóban temetünk, hanem leginkább máglyán hamvasztunk, néhányan pedig a hegybe vájt üregekbe zárják a halottakat. Ezek is olyan szokások, amiken a lakosság nem volt hajlandó változtatni.

Szerencsém, hogy erre a vidékre születtem. Úgy sejtem, máshol talán már kiátkoztak volna, itt viszont, azt érzem, megbecsülnek. Bár akadnak páran, akik furcsán néznek rám, és kerülnek, de a közhangulat összességében elfogadó, még a helyi pap sem fordult ellenem. Bár ő nem tartozik azok közé, akik nagyra tartanak, leginkább igyekszik nem venni rólam tudomást – főleg mióta olyan kérdéseket tettem fel neki, amire nem tudott válaszolni. Ám az ő közönyössége nem bánt.

Egyedül az fáj, ahogy a saját nagyanyám kezel engem. Időnként azon kapom, hogy kifürkészhetetlen tekintettel bámul rám, és mintha mondani akarna valamit, de aztán sosem viszi rá a lélek. Azon kívül szinte soha nem ér hozzám.
Pedig amikor kisgyerek voltam, esténként gyakorta bújtunk össze a tűz előtt egy nagy pokróc alatt, tökmagot vagy szalonnabőrt rágcsáltunk, és fecsegtünk mindenféléről, találós kérdésekkel szórakoztatott, és simogatta a tenyeremet.
Ám miután kiderült a számára, hogy azóta is őrizgetem a kutya csontját, elmaradtak ezek a meghitt esték is. Úgy hiszem, irtózik tőlem.

Szerintem csak azért hagyja, hogy éljek a képességemmel, mert ezzel legalább jut elég étel a kamrába.
Előtte nem dúskáltunk a javakban, apám elhagyott minket, amikor még csupán karon ülő kisded voltam, anyám pedig rá nem sokra meghalt. Nagyanyám abból etetett, ami a kertben megtermett, illetve vállalt takarítást, főzést a faluban, onnan is csurrant-cseppent.
De falánk gyermek voltam, és sokat sírtam nyalánkságok után, panaszolta nekem eleget. Hiába vert meg, időnként akkor is átmásztam a szomszédokhoz szilvát és barackot lopni.

Úgy sejtem, nagyanyám abban reménykedett, hogy sikerül hamar férjhez adnia, és akkor lekerül a válláról az ellátásom terhe – ám amilyen vad gyermek voltam, sokszor kétségek gyötörhették, hogy milyen jövő vár rám. Nem tudtam a többi kislánnyal békében együtt játszani, inkább a fiúkhoz húztam, velük rohangáltam mezítláb a mezőn, vagy úsztam a folyóban, bogarakat gyűjtöttem, és verekedtem is nem egyszer – amíg el nem kezdtem serdülni, mert onnantól kizártak a köreikből.
Én viszont továbbra sem találtam a hangot a többi leánnyal, nem tudtam, hogyan kell velük pajtáskodni. Úgyis ott volt nekem a csontok éneke, és az emberek, akik emiatt kerestek fel. Nem unatkoztam.

Nagyanyámmal ellentétben én nem aggódok – ha nem lenne ez a képességem, akkor sem a férjhezmenetelen gondolkodnék. Nem félek a munkától, mindig segítettem a ház körül, és ha kell, elmegyek napszámba, vagy akár pásztornak, az is jobb, mint egy férfi kényétől-kedvétől függeni, akit ráadásul onnantól az uradnak kell szólítani. Nekem csak egy uram van, és az én magam vagyok.

De ez a munka még jobb, mint a földeken gürcölni, nem szakadok meg benne. Mindössze pár naponta kopogtat be valaki, még úgy is, hogy a hírem már távolabbi falvakba is eljutott. De úgy látszik a vármegye határát még nem lépte át – vagy ha mégis, olyan messziről nem látják értelmét végigküzdeni magukat a sziklás utakon Zalonicig.

Leginkább azok szoktak hozzám fordulni, akik gyászolnak valakit, és a csontok énekén keresztül újra hallani akarnak a szerettük felől, meg akarnak bizonyosodni afelől, hogy lelke megnyugvást nyert. Az is érdekli őket, hogy visszatekintve az életére, mennyire volt boldog, mi töltötte ki legjobban a gondolatait.
Ezek a legkönnyebben teljesíthető kérések – a csontok amúgy is a kellemes emlékeikről mesélnek legszívesebben, amiben gyakran szerepelnek a gyászolók is. Úgy tapasztalom, hogy az újra felidézett, közös emlékképek megerősítik a boldog múltat, erőt adva a hátramaradtaknak.
Amikor ilyen csontokat olvasok, engem is eltölt valami földöntúli béke és az összetartozás meghitt érzése – még úgy is, hogy én csak közvetítek. Ami melegséget nem tapasztaltam meg a saját családom mellett – leszámítva a kiskoromat –, legalább ilyenkor átélhetem.

Némely megbízások nem ilyen kellemesek – időnként féltékeny özvegyek keresnek meg, akik tudni akarják, vajon megcsalta-e őket a házastársuk. Nagyanyám szerint minden esetben azt kéne nekik mondanom, hogy nem, de én gyűlölök hazudni. Ha tudni akarják, én elmondom akár a fájó igazságot is. Egyébként is, többnyire nem rám lesznek dühösek, hanem a „cafka nejükre" vagy „disznó férjükre". Még olyanok is akadnak, akik diadalmasan vágják rá, hogy „Tudtam én!", és az az érzésem, hogy egyesek jobban örülnek annak, hogy igazuk lett, mint ha azt kéne hallaniuk, hogy mégis hűséges volt a párjuk.

Van az a fajta látogató is, aki nem tudja, milyen rejtélyes betegségben halt meg a szerette, és legalább utólag szeretne erről többet tudni, hogy ne kelljen tovább kételyek közt élnie.

Egyes embereket pedig az érdekel, hogy az elhunyt hova rejtette a kincset, vagyont, melynek titkát a sírba vitte.
Ezek a csontok kevésbé beszédesek, nem hiába nem árulták el életükben sem. Hosszabban kell őket hallgatnom, hogy megtudjam ezt a részletet. Időnként pedig meg is tagadom a választ, ha az emlékekből úgy látom, hogy az örökösök érdemtelenek. Egyedül ilyenkor hazudok, azt állítván, hogy nem tudom.

A csalódott látogatók gyakorta gorombák, boszorkánynak neveznek, és fenyegetőznek. Miattuk döntött úgy nagyanyám, hogy a megbízatások idejére áthívja valamelyik legényt a szomszédból, hogy legyen testőröm. Hiába bizonygattam, hogy meg tudom magam védeni, mindig kéznél van a vásárban kapott késem a csizmámban, de nagyanyám nem akarja, hogy vér tapadjon a kezemhez, ha arra kerülne a sor. Bár szerintem csak félti az aranytojást tojó tyúkot, vagyis engem.
Úgy sejtem, most már akkor sem szívesen adna férjhez, ha én magam akarnám.
Pedig korban esedékes lenne, így tizennyolc esztendősen, de még senki nem környékezett meg – ha a negédes csipkelődést nem számolom bele, amit a legényektől kell hallgatnom.

Amíg csak a szavaikkal csipkelődnek, nem a kezükkel, addig én is csak szavakkal felelek, nem pofonnal.
Bár lehet, félnének is hozzám érni – mégiscsak iszonytató csontokat fogdosok majdnem minden nap. Ki szeretné, hogy ugyanazokkal az ujjakkal simítsam meg az arcát?

***

Már első pillanatban éreztem, hogy a mai látogatóm más, mint eddig bárki – és nem csak azért, mert hivatalos személyként keresett meg, és egy zord intéssel kiküldte a szomszéd legényt, aki a testőröm lett volna.
A huszonéves, egyenruhás férfit Petruk Volankónak hívták, és a helyi csendőrparancsnokság őrmestereként mutatkozott be. Nem tűnt gyászoló rokonnak, bár komor vonásait, felhős homlokát, szúrós tekintetét mások talán azzal magyarázták volna. Ám én eleget láttam már ahhoz, hogy meg tudjam különböztetni. Ahhoz viszont nem eleget, hogy meg tudjam fejteni.
De nem is szenteltem ennek olyan sok figyelmet – sejtettem, hogy a csontok majd úgyis magyarázatot adnak erre.

– Te lennél az az Anusha Reyova, aki képes a csontokból olvasni? – nézett rám a férfi. Éreztem rajta, hogy erősen kételkedik bennem. – Bizalmas feladatom lenne számodra. Ami itt történik, arról nem beszélhetsz senkinek.