Csontok éneke [Befejezett]

9. fejezet - Síri csönd (1/2)

Mikor magamhoz tértem, és kába fejjel körülnéztem, Petrukot vettem észre a szobában. Azonban ő még nem látott meg. Gondterhelten könyökölt az asztalra, olyan komoran meredve maga elé, hogy valósággal úgy éreztem, mintha egy sötét felleg gomolyogna fölötte.

Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el azóta, hogy elájultam. Az is furdalta az oldalam, hogy vajon nem csak álmodtam-e Mirna letartóztatását és szökését.
Szólásra nyitottam a számat, azonban váratlanul heves köhögés tört fel belőlem.

Petruk erre felkapta a fejét. Határozott léptekkel az ágyamhoz sietett, segített felülni, majd elém tartott egy pohár vizet, ami ott volt mellettem az éjjeliszekrényen, csak eddig nem vettem észre.
Olyan szomjasan kortyoltam, mint aki napok óta nem ivott.

– Mióta... mióta van itt? – kérdeztem meg erőtlen hangon.
– Csak nemrég jöttem.
– Sokat aludtam?
– Anyámtól úgy tudom, egyből azután estél össze, hogy én elmentem. Akkor úgy öt-hat órát.

Fájdalom nyilallt a fejembe. Elgyötörten tapogattam meg a homlokomat, majd Petrukra néztem. Ő újra a padlót bámulta elmerülten.

– Mi történt? – szólítottam meg újra. – Mirna...
– Nem sikerült elkapnunk – jelentette ki rosszkedvűen. – Ostobaság volt egyedül hagynom Levannal! – szorult ökölbe a keze. – Ő jóravaló, de óvatlan és balga. Lefogadom, hogy nem vigyázott eléggé, és Mirna ezt kihasználva felülkerekedett rajta.
– És most mi lesz? – faggattam tovább.
– Mára abbahagytuk a keresést, túl sötét van már hozzá. De most egyébként sem Mirna a legfőbb gondunk. Annyi felé kéne szétszakadnunk, hogy nem győzzük. Csak hatan vagyunk ezen az őrsön, ráadásul Levan még mindig nincs bevethető állapotban azok után, hogy az a nő leütötte.

– Maga elhiszi a füvesasszonynak, hogy...?
– Hogy nem ő a gyilkos? – nézett végre rám Petruk. – Sokat gondolkoztam ezen. És bár a többség valószínűleg azt mondaná, hogy ő a tettes, de én nem hiszem.
– Miért?
– Talán mert annyira büszkének ismerem, hogy nem állna neki hárítani és mentegetőzni, ha nem lenne igaz. Azt legalábbis nem tagadta egy percig sem, hogy ellened mit tervezett. De sokan biztosan kevesellnék ezt a magyarázatot, és inkább megérzésnek neveznék.
– Szerintem nem baj, ha hallgat az előérzeteire. Elvégre azt is megsejtette, hogy Mirna mire készül velem szemben. És lám, igaza lett.

– Ami azt illeti... Mást is mondanak a megérzéseim – mondta töprengőn Petruk. – Mirna azt állította, hogy utasították. Azt pedig nem teheti meg akárki, ő nem olyan ember, aki könnyedén hagyja, hogy parancsolgassanak neki. Azon kívül nincsenek élő rokonai, azzal sem fenyegethetik, hogy a családját bántják.
– Akkor valami olyan alak fenyegethette meg, aki erősebb nála?
– Nem feltétlenül. Ha olyasmivel zsarolták, hogy valami titkát kikotyogják, akkor nem kell ahhoz erőfölény. Valószínűleg a környezetében kell majd keresni az illetőt, aki tudhat róla ezt-azt. És még egy nyom van – emelte fel a mutatóujját –, mégpedig, hogy állítólag tegnap délután kapta ezt a gyilkos megbízatást. Azt hiszem, elsősorban annak kell utánajárnom, hogy merre járt Mirna ez idő alatt. Persze azt sem szabad kizárnom, hogy levélben kapta az utasítást, de azt is el kellett valakinek vinnie hozzá, így annak mentén is elindulhatok.

Ezt hallva elöntött a remény.
– Ez már haladás – mosolyogtam rá. – Végre egy biztos nyom, amin elindulhat.
– Valóban – bólintott. Az ő vonásai is megenyhültek. – Hasznos volt most így hangosan is átgondolnom mindezt, én magam is tisztábban látok. És biztatóbbnak tűnik a helyzet.

Rövid időre hallgatásba merültünk. Én nem akartam megtörni ezt a derűlátó hangulatot, örültem, hogy végre felragyogott a reménysugár. Ő volt az, aki előbb megszólalt.
– No de veled mi történt, amíg odavoltam? Mitől ájultál el?
Zavartan fordultam el, és az ujjaimat tördeltem.
– Újra próbáltam csontokat olvasni – vallottam be.
– Melyiket?
– Mindegyiket – hajtottam le a fejemet. – Egyszerre...

Petruk felcsattant.
– Megőrültél? Még a lázat sem heverted ki teljesen, és most...
– Tudom! – emeltem fel én is a hangomat. – De elkeserített, hogy ennyire nem tudtam segíteni! A gyengeségem jobban gyötör, mint a halottak látomásai!

Petruk elcsöndesedve vizsgált egy darabig, majd bólintott.
– Tudom, min mész keresztül. És nem vetek rád követ. De tényleg jobban kéne vigyáznod magadra. És ne hidd, hogy nem tudtál segíteni. Talán nem pont úgy, ahogy terveztük, de haladunk. Már ez is siker – mosolyodott el félszegen.
– Köszönöm, hogy ezt mondja – néztem rá hálásan. – Amint kicsit jobban vagyok, szeretnék újra emberek közé menni, hátha megkörnyékez engem a gyilkos.

Meglepetten nézett rám.
– Akármennyire is beszéltünk már erről korábban... ez így kijelentve elég bátor. Talán már vakmerő is. Ám rendben. De nem sürgős, mindenekelőtt azt akarom kideríteni, hogy kikkel találkozott tegnap Mirna. Addig pihenj nyugodtan. Esténként majd mindig felkereslek, és beszámolok a fejleményekről.

Ezúttal nem szorongtam annyira, amikor magamra hagyott. Nem féltem, hogy a füvesasszony, vagy bárki más rám törne Petrukék házában. És nem hajtott a sürgető kényszer sem, hogy sikerüljön kiolvasnom a csontokból valami hasznosat. Így is volt nyom, amin a csendőrök elindulhattak.
Jólesően döntöttem a hátam a süppedő, vaskos tollpárnának, és előhalásztam a hálóingem alól a medálomat, hogy kicsit megpihentessem a lelkemet a boldog juhászkutya emlékeiben. A csontdarab ismerősen simult a kezembe.
Viszont a további ismerős érzés elmaradt.

Egy pillanat alatt elöntött a jeges rémület, és kivert a víz. Dermedten bámultam a nyirkos tenyeremben heverő medált.
A csont néma maradt.

Hogy lehetséges ez?! – dobolt a fejemben a kérdés kétségbeesetten.
Ugyanakkor mélyen belül tudtam, mi történhetett. Igaza volt Petruknak. Nagy ostobaságot követtem el azzal, hogy ennyire túlterheltem magam.
Csak azt nem tudtam, hogy vajon egész életemre szól-e ez a változás, vagy csupán rövid időre.

Tehetetlen dühömben akkorát kiáltottam, hogy Daria ijedt arccal sietett be.
– Fáj valamid? Hogy érzed magad?

Zavartan sütöttem le a pillantásomat. Nem mertem elmondani neki az igazat.
– Nagyon hasogat a fejem – mondtam végül. Ezzel végül is nem hazudtam.
– Hozok borogatást – bólintott az asszony. – Meg ha tudnál harapni valamit, az nagyszerű lenne. Reggel óta nem ettél.

Nem volt étvágyam, de ráhagytam, hozzon, amit gondol. Megfogadtam, hogy ezentúl nem hanyagolom el a testemet – akármennyire is haragudtam rá a gyengesége miatt. Hátha visszatér a képességem, amint erőre kapok. Csak ebben bízhattam.

***

Négy eseménytelen, végtelen hosszúnak tűnő nap múlt el. Az órák összefolytak. Haszontalannak éreztem magam, és még a csontmedálomhoz sem fordulhattam megnyugvásért.
A magamban tartott titok is feszített. Hazug imposztornak éreztem magam, aki érdemtelenül veszi igénybe a szíves vendéglátást. Többször a nyelvem hegyén volt, hogy bevalljak mindent a házigazdáimnak, ám minduntalan sikerült megállnom. Elsősorban nem is magam miatt, hanem miattuk titkolóztam – nem akartam elvenni tőlük a reményt. Hátha hamarosan újra képest leszek hallani a csontokat, és akkor minek ijesszek rájuk?

Egyedül a kötéssel tudtam magam lefoglalni. Kötöttem, kötöttem, amíg meg nem fájdult a szemem és a kezem. Tekeredett az ölemben a sál, amit úgysem fog majd viselni senki – nemcsak mert túl hosszú lesz ahhoz, hanem mert belekötöttem minden szorongásomat, aggályomat, és féltem, hogy az is megérzi majd, aki felveszi.

A kézműves kosárban négy barna gombolyag volt. Egy hang azt súgta nekem, hogy mire elhasználom az összeset, a problémáim is megoldódnak. Bár valószínűleg ez ismét csak egy saját babona volt, amit azért találtam ki, hogy jobb híján ezzel nyugtassam magam.

Míg a kezem dolgozott, fejben mindössze felszínesen lebegtem a gondolatok hullámain, épp csak érintve őket. Túl kimerült voltam ahhoz, hogy elmélkedéssel kínozzam magam. Azon kívül jelenleg semmit nem tudtam csinálni a várakozáson és a pihenésen kívül. Ha neki is álltam volna töprengeni, ugyanazokat a köröket futom csupán, amik nem vittek sehová. Éreztem, hogy ez egy olyan időszak, amit egyszerűen át kell vészelnem, amíg eljöhet végre a tettek ideje.

Rövidesen hiányozni kezdett nekem a beszélgetés. Most jöttem rá, hogy miért nem igényeltem korábban az élőkkel való időtöltést. Ezidáig a halottak meséi kitöltötték a napjaimat, mint afféle kellemes társaság. De most mintha vakká és süketté váltam volna – a csontok nem szólítottak meg, így feltűnt a nagy csönd.

Az egyhangú napokat csak az törte meg, amikor Daria vagy más nőrokonok ételt-italt, mosdóvizet, ruhát hoztak, illetve a cselédek takarítottak nálam, de egyikük sem elegyedett velem hosszan szóba – valószínűleg féltek, nehogy kifárasszanak vagy felizgassanak valamivel.

Egyedül Petruk esti látogatásai enyhítettek magányomon. Ilyenkor amiatt is felélénkültem, mert kíváncsian vártam, hogy mire jutott.