Csontok éneke [Befejezett]

6. fejezet - Petruk titka (1/2)

Sofia mélyen elpirult, és lesütötte a szemét.
– Három udvarlóm is van, akik között nem tudok választani – mondta halkan, miközben szórakozottan gyűrögette a zsebkendőjét. – Mindhárman jó embernek tűnnek, de sok olyan házasságról hallottam már, ahol az esküvő után kiderült, hogy az egyik fél csak alakoskodott, amíg tette a szépet. Szeretném tudni, a három férfi közül melyik a jobb, megbízhatóbb a lelke mélyén.

– Nahát! – szaladt ki a számon meglepetésemben.
Újfent sokkal rosszabbat feltételeztem a lányról, mint a valóság. Elszégyelltem magam. Talán az üres gyomrom súgott ilyen gondolatokat, vagy az, amennyire Petruk és Levan sötétre festették előttem a vendégemet.

– Próbálkoztam máshonnan is tudakozódni – folytatta Sofia –, többek között Demesh atyától. Úgy gondolom, ő a gyónás miatt sok olyasmit tudhat az emberekről, amit másoknak nem szívesen árulnak el. De félreérthetett, mert nagyon feldühödött rám. Szerintem azt hitte, azt kérem, sértse meg a titoktartást. Pedig nem akartam, hogy szó szerint számoljon be a kérőim viselt dolgairól, csak mondja meg, mennyire bízhatok meg bennük, melyikük lenne a legjobb férj.

Most már értettem, miért méregette őt olyan rosszallóan a pap a templom előtt.
– És szerinted én hogyan tudnék segíteni? Ugye nem az a terved, hogy kihúzod ezeknek a férfiaknak egy-egy fogát? – nevettem fel idegesen.
– Hogy elcsúfítsam a leendő férjemet? Ugyan! – tiltakozott Sofia. – És nem is hiszem, hogy szükség lenne rá. Megmaradhat a foguk a szájukban.

Elkerekedett a szemem.
– És mégis hogy gondoltad, hogy csak úgy a szájukba nyúlkáljak?! – képedtem el.
Sofia félreértette, mi volt ezzel a problémám.
– Valóban nem lenne annyira egyszerű – bólintott. – Ehhez le kéne itatni őket. Én viszont nem hívhatom át őket magamhoz csak úgy, főleg nem egyszerre mindőjüket, ezért jobb lenne valami mulatság alkalmával. Például két hét múlva lesz nálunk egy szüreti bál, az szerintem megfelelő alkalom lenne, viszont még nem tudom, hogy mindhárom lovagom eljönne-e.

Nem jutottam szóhoz a döbbenettől. Pedig még csak most jött a java.

– Viszont mindenekelőtt ki kéne derítenünk, hogy valóban tudsz-e így emlékeket olvasni – folytatta Sofia. – Próbáld ki rajtam – hajolt közelebb, és vicsorított. Kivillant szép, szabályos fogsora.

Viszolygás áradt szét bennem. Hiába azt kérte, hogy én érjek őhozzá, mégis, valahol úgy éreztem, hogy mintha engem érintenének illetlenül. Elhúztam a kezem.
– Ez most nem fog menni.

A lány csalódottan zárta be a száját, és türelmetlenül nézett rám.
– De miért nem? Csak egy pillanat az egész – noszogatott –, és máris többet tudnánk!
– Nagyon elcsigáztak az elmúlt napok – ráztam a fejem. – Ha valóban működne az olvasás élő emberen is, és én most hozzád érnék, félek, itt esnék össze.

Sofia lehangoltan felsóhajtott.
– Értem. Hát akkor majd máskor – állt fel a székből. – De ugye megpróbálsz nekem segíteni?
– Lehet. De térjünk erre vissza később.

Nem mondtam teljesen igazat. Talán egyesek bolondnak néznének engem, hogy míg azzal nem volt bajom, hogy halott emberek csontjait fogdossam, azzal viszont igen, hogy élő emberek szájába nyúlkáljak. Én sem értettem pontosan, miért taszított ennyire az utóbbi, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy át tudjam ezt gondolni. Csak a tiltakozás ágaskodott bennem hajthatatlanul, és nem voltam biztos benne, hogy segíteni fogok majd Sofiának. Viszont, ha ezt ott helyben megmondtam volna neki, talán sosem szabadulok meg tőle. Azon kívül én is meg akartam érteni az érzéseimet, hogy mi ezzel az egésszel a bajom.

***

– Ez tényleg nem tartott sokáig – bólintott Petruk elégedetten, amikor a vendégem távozott. – Mit akart tőled?
– Nem lényeges. Csak bolondság – vontam meg a vállam.
Úgy gondoltam, a lány szerelmi élete magánügy. Minek teregessem ki egy férfi előtt? Azon kívül zavarban is voltam a közjáték miatt, nem szívesen idéztem fel újra.

– Honnan tudod, hogy nem lényeges? Lehet, hogy fontos adalék lenne a nyomozáshoz – ráncolta a csendőr a szemöldökét.
– Maga mondta, hogy már semmi érdemlegeset nem lehetne kiszedni Sofiából – emlékeztettem. – Ne faggasson, ez túl bizalmas természetű dolog ahhoz, hogy bárkinek meséljek róla.
Petruk vonásai megkeményedtek.
– Én nem bárki vagyok! Te pedig ne hidd, hogy meg tudod ítélni...
– Elég legyen, fiam! – lépett mellénk Daria csípőre tett kézzel. – Hogy beszélsz a vendégünkkel?! Ő tesz neked szívességet, és így hálálod meg?

Petruk abbahagyta a kiabálást, ám elvörösödött arcából sejtettem, hogy még sok kéretlen szó szorult belé, amik küszködve próbáltak kiszabadulni.

Az anyja tovább perlekedett vele.
– Egész nap rángattad magaddal ezt a szegény lányt, és még most sem hagysz neki nyugtot? Alig áll a lábán! De lefogadom, te ezt észre sem vetted – tette hozzá megrovón. Amikor hozzám fordult, vonásai ellágyultak. – Gyere, kedvesem, most már tényleg harapj valamit.

Hálásan követtem az ebédlőbe. A család többi tagja már megvacsorázott, és nem tartózkodott ott; most csak két teríték volt az asztalon. Bár Daria az imént alaposan lehordta Petrukot, azt azért nem akarhatta, hogy éhen maradjon, mert őt is odaintette.
Bőkezűen telemerte a tányéromat, ügyelve arra, hogy sok kolbászkarika jusson, és a fehér kenyeret sem sajnálta tőlem. A sűrű, forró leves mintha vérré vált volna bennem, annyira jólesett. Új életet lehelt belém. Mikor elpilledve, teli hassal hátradőltem, és átnyújtott nekem egy bögre teát, nagyanyám alakja villant be.
Elszégyelltem magam, hogy ma alig gondoltam rá. Csak a klavatnai templom előtt állva jutott eszembe még reggel, amikor az otthonomra emlékeztem. Ám utána annyi minden történt, hogy teljesen háttérbe szorult.
Ez nem mehet így tovább, gondoltam. Az új környezet máris elkezdett engem bekebelezni, és felemészt, ha hagyom. Ébernek kell maradnom, emlékeznem kell, ki vagyok. Holnaptól több időt fordítok magamra, és kevésbé fogok vegyülni az itteniekkel.

Kezem önkéntelenül az ingem alá rejtett csontmedálhoz vándorolt. Hirtelen eltűnt a Volanko család ebédlője, eltűnt Klavatna, nem volt többé sem nyomozás, sem halott lányok. Boldogan révedtem bele az elém vetülő, napsütötte mező látványába, a birkanyáj békés legelészésébe. Mintha forró fürdőben áztathattam volna elgyötört tagjaimat, úgy járt át a pihentető megkönnyebbülés.
Otthon vagyok, gondoltam elégedetten, és hála öntött el, hogy a képességemnek köszönhetően bármikor részem lehet ebben a nyugalomban, a világ egy olyan szögletében, ahová más nem juthat el.

Felkiáltottam, amikor egy kéz hozzáért a vállamhoz. Pár pillanatba beletelt, míg felfogtam, hogy nem titkos rejtekembe tört be valaki más, hanem a valóságban értek hozzám.
Olyannyira fájt kitépnem magam a békés idillből, mintha utolsó levegőmet elhasználva buktam volna felszínre a mély vízből, sajgó izmokkal és szúró tüdővel.
Neheztelve bámultam a csendőrre, aki megzavart.

– Nekem hamarosan vissza kell mennem az őrsre – mondta Petruk –, ám előtte még beszélni akartam veled. Négyszemközt – intett a vendégszoba felé.

Felháborodás hullámai söpörtek végig rajtam. Hát már ennyi nyugtom se lehet egy hosszú nap végén?
Megráztam a fejem.
– Felejtse el. Tudom, azt mondtam, hogy ma este esetleg megnézek még egy csontot, de mostanra elfogyott minden erőm.
– Nem dolgoztatni akarlak – ellenkezett.
Kíváncsian húztam fel a szemöldököm. Akkor vajon mi ilyen fontos?
– Hát legyen – álltam fel. – De ha lehet, minél rövidebben.

A vendégszobában ismét helyet foglaltam, majd karbafont kézzel, várakozásteljesen meredtem rá. Ő nem ült le, hanem idegesen állt egyik lábáról a másikra.
– Szeretnék ismét bocsánatot kérni tőled, amiért goromba voltam. Meg hogy ennyire leterheltelek.

Türelmetlenül sóhajtottam fel.
– Tudja, ez egyszer-kétszer még elég volt. De sokkal jobban díjaznám, ha ahelyett, hogy folyton bocsánatot kérne, inkább nem követne el olyat, amiért aztán szabadkoznia kéne.

Nem felelt. Úgy láttam, ezzel megfogtam, nem tud mit felelni. Ha ő nem is szólalt meg, én kaptam az alkalmon, és folytattam.
– És ha már bocsánatkérés... Sokat javítana a dolgon, ha magától jutna eszébe, nem pedig az édesanyja javaslatára.

Olyan megszeppenten bámult rám, hogy szinte már komikusnak hatott. Mint egy leszidott gyerek. Majdnem felnevettem, de még időben sikerült elfojtanom. Csak egy halvány mosoly jutott belőle az arcomra.
– Hány éves maga? – kérdeztem.
Petrukot váratlanul érhette ez a kérdés, csodálkozva nézett rám. De legalább végre megszólalt.
– Huszonöt. Miért?
– Akkor hét évvel idősebb nálam. Ideje lenne ehhez méltóan viselkednie – jegyeztem meg, majd feszülten vártam, hogy most vajon ismét kirobban-e belőle a düh.
Ám helyette leroskadt egy székre.

– Igazad van, úgy viselkedem, mint egy ostoba gyerek. – Hangjából sütött a keserűség.
Akármennyire is egyetértettem vele, nem tartottam jónak, hogy ismét magát ostorozza.
– Ezt ne folytassa! – néztem rá aggodalmasan. – Nem csoda, hogy ennyire fűti az indulat, hisz egyfolytában táplálja! Haragszik a gyilkosra, önmagára, az egész világra! – tört ki belőlem. – És ne higgye megint, hogy magába néztem, ezt a vak is látja.