Csontok éneke [Befejezett]

1. fejezet - A zalonici halottlátó (2/2)

Ezzel nem lett volna gondom, jól tudok titkot tartani. Viszont ez a hangnem is csak megerősítette a baljós érzéseimet.

– Három emberét is elhoztam. Ennyi elég lesz?
Öt érme koppant az asztallapon. Nagyanyám majdnem felkiáltott, amikor meglátta az ezüstöket. Ennyiből már kitelik akár egy hízott disznó is.

Legtöbben terményekben fizettek nekünk: véka búzában, zsák lisztben, krumpliban, néha pedig jószágot is hoztak, onnan vannak a libáink, tyúkjaink. Ha nagy ritkán pénzt kaptunk, azok eddig csak rézgarasok voltak.
Nagyanyám mohón nyúlt az őrmester ezüstjeiért – én pedig kíváncsian a csontdarabkákért. Aprók voltak, és szögletesek, mint egyfajta szabálytalan gyöngyök.

Hiába, könnyelmű voltam. Nem számítottam arra a belém hasító fájdalomra és gyötrelemre, ami végigcikázott rajtam. Szerencsére csak pár pillanatig tartott, mert utána elsötétült a világ.
Arra tértem magamhoz, hogy az ágyon fekszem, felpolcolt lábakkal, homlokomon vizes rongy, nagyanyám pedig az ágy szélén ülve aggodalmas képpel bámul rám, mögötte pedig a férfi ráncolja a szemöldökét.

Most már tudtam, miért éreztem másnak ezt a látogatót, mint a többieket.

– Ki ölte meg ezt a lányt? – kérdeztem erőtlenül.
– Nem tudjuk – mondta komoran a csendőr. – Épp azért jöttem, hogy te mondd meg. Ezek szerint nem láttad a gyilkost?

Megráztam a fejem. Látni csak homályos, sötét foltokat láttam. A látomás nagy részét a görcsbe rántó kín és rettegés tette ki.

– Mindhármukat ugyanaz ölte meg? – faggatóztam tovább.
– Úgy sejtjük – biccentett az altiszt. – Éppen ezért lenne fontos minél előbb kideríteni, mert a tettes akármikor ismét lecsaphat.

Bár feküdtem, még így is újra kifutott az erő a tagjaimból, ahogy arra gondoltam, hogy megint át kell élnem ezt az élményt.
A férfi láthatta rajtam a vonakodást.
– Nem akarsz segíteni? – Hangja vádlóan csengett. – Pedig mind ugyanolyan fiatal lányok voltak, mint te.
– Nem erről van szó. Csak előbb erőre kell kapnom.
Az őrmester rosszkedvűen grimaszolt.
– Mikor jöjjek vissza? Holnap megfelel?
– Inkább holnapután. – Bár még ebben sem voltam biztos, de sejtettem, hogy több haladékot nem fogadna el.

Bosszúsan csettintett, de nem erőltette tovább.
Már azon volt, hogy az asztalon heverő csontszilánkokért nyúljon, ám visszahúzta a kezét.
– Ezeket inkább itt hagyom, hátha addig is próbálkozni támad kedved. Nem kell megvárnod vele.

Bár távozott, ittléte, mint valami savanyú, szúrós füst, továbbra is jelen volt a levegőben, és megülte a mellkasomat.
Nem mertem az asztalon levő csontokra nézni, el kellett fordítanom a fejemet. Életemben először taszítottak. Ezek nem énekeltek, hanem velőtrázóan sikítottak.

***

Mikor kettesben maradtunk, nagyanyám nyugtalanul nézett rám.
– Tényleg meg fogod még próbálni?
– Nem szokásom hazudni, tudja jól – vontam vállat bosszúsan. – Ne aggódjon, nem kell visszaadnia az ezüstöket.
– Nem mondom, valóban jól jönne a pénz, de... nem lenne jó, ha magadra haragítanál egy csendőrt.

Bár nem árultam el nagyanyámnak, de a szorongása nem volt alaptalan. Felmerült bennem, hogy visszakozok, mert testem-lelkem tiltakozott a gondolatra, hogy újra átéljem ugyanazt a kínt.
Szívem szerint visszaadtam volna a férfinak az ezüstöket, és az sem érdekelt volna, ha lecsukat. Az egyetlen ok, amiért mégis kényszeríteni akartam magam, hogy újra azokhoz a csontokhoz érjek, az, hogy én is ki akarom deríteni, ki ölte meg a lányokat.

A csontok eddig soha nem a halált jelentették nekem – hanem az életet.
Számtalan ember életét élhettem át néhány kurta percre. Olyankor teljesen átlényegülök, ők vagyok, amíg hallgatom a csontok énekét.

A legtöbb ember soha nem fogja tudni olyan mélységben átélni a többiek érzelmeit, mint én. Sokszor kívánom, bár képesek lennének mások is a saját bőrükön megtapasztalni, min mennek keresztül embertársaik. Hiszem, hogy akkor sokkal kevesebb gonoszság lenne a világon.
Ám ez az imám még nem talált meghallgatásra. Talán azért sem, mert nem szoktam imádkozni. Legalábbis eddig.
De azok után, amit a meggyilkolt leány csontja mutatott, megfogadtam, hogy elmondok pár imát a lelkének üdvéért.

Az eddigi elhunytak, akiknek az emlékeit láttam, többé-kevésbé békét találtak. Most először szembesültem olyan lelkekkel, melyeket akkora erővel téptek ki a testükből, hogy ennek a megsemmisítő élménynek nem csak ők kerültek a hatása alá, hanem én is. Ha azt mondom, hogy felzaklatott, és világomat kiforgatta a négy sarkából, csak töredékét fejezi ki annak, amit átéltem. Emberi szavak nehezen adhatják át azt, amiről az a csont beszélt. Az élmény még mindig elevenen lüktetett bennem, mint egy friss, mély seb.

Ha egy mód van rá, meg akarom akadályozni, hogy még több leány erre a sorsra jusson. Akár azon az áron is, hogy helyettük én élem át újra a haláluk gyötrelmeit.

***

Azon az estén mélyebben elgondolkoztam a képességemen, mint eddig valaha. Ezidáig nem tulajdonítottam neki jelentőséget, csak elfogadtam adottságként, mint a hollószín hajamat, barna szememet. Vagy talán találóbb lenne ahhoz hasonlítanom, amikor valaki erős izmokkal vagy szép énekhanggal születik – ám nekem más jutott. Nem én éneklek, de olyan dalt hallok, amit más nem.

Most először merült fel bennem, hogy talán több van emögött, mint a puszta véletlen. Talán fontos szerepem van a világban.
Azon kívül azt is éreztem, hogy a jelenlegi életemben nem haladok semerre.
Engem nem boldogított a pénz, a gyűjtögetés, mint nagyanyámat. Mindössze eddig sosem tudatosult bennem, hogy mire vágyom. Pontosabban továbbra sem tudom. De legalább végre elindulhatok valamerre megkeresni.

Ez a férfi kinyitott előttem egy ajtót. Igaz, rémisztő mindaz, ami onnan ásít rám, akár egy vadállat barlangja. De talán, ha már tudom, mire számítsak, nem fog ennyire megviselni az újbóli szembesülés.

***

Akármennyire is elszántnak éreztem magam, nem nyúltam a csontokhoz, amíg a csendőr újra el nem jött. Azt akartam, hogy ő is jelen legyen, hátha csak rövid ideig fogok emlékezni a látott képekre. De az is lehet, hogy ez csak kifogás, és szükségem volt a jelenlétére, hogy erőt adjon.

Ezúttal is komor arccal lépett be, és egyből a tárgyra tért.
– Megpróbálod újra?
Bólintottam, és intettem neki, hogy üljön le velem szemben. Gondterhelten fonta össze az ujjait, és rezzenéstelen tekintettel meredt a csontok fölé tartott jobb kezemre.
Már majdnem megérintettem őket, amikor valami eszembe jutott. Visszahúztam a kezem.
– Hogyan haltak meg?
– Nem mondom meg – jelentette ki. – Tudni akarom, hogy valóban jó látó vagy-e, ahogy hírlik – tette hozzá. – Különben hogyan bízzak abban, hogy az igazi gyilkost kapjuk el?

Bár elsőre bántottak a szavai, de igazat kellett adnom neki. Én sem tudtam még, hogy ezúttal mennyire sikerült tisztán látnom. Eddig sosem volt ennyire torz a kép.
Kötényembe dörzsöltem izzadt tenyeremet, majd elszántan előre nyúltam.

Más csontok általában nem szoktak beszélni arról, hogyan haltak meg. Nem az volt a lényeges az elhunytak számára, inkább az életükre szerettek emlékezni.
Ám ez a csont akart a haláláról beszélni. Sőt, csak erről akart.

Viszont ezúttal is sötétség borult rám, pusztán néhány homályos folt ugrált előttem, amiről azt sejtettem, arcok, de nem nyertek szilárd formát. Ének helyett elhaló kiáltások, hörgés és nevetés keveredett össze kaotikus hangzavarrá.
A fülemben annyira dobolt egy ér, mintha el akarna pattanni. Elszorult a torkom, és nem kaptam levegőt. Bal kezemmel úgy kaptam a nyakamhoz, mint aki az életéért küzd. Ám hiába nyúltam oda – a szorítás nem enyhült. Nem abban rejlett a szabadulás kulcsa.

Jobb kezemet eltéptem végre a csonttól. Fulladozva tört fel belőlem a köhögés. Előre görnyedtem ültömben, és egész testem rázkódott.
Nagyanyám sopánkodva ugrott oda egy pohár vízzel, de még nem tudtam belőle inni. Túlságosan remegett a kezem.

Az őrmester némán ráncolta a homlokát, amint a szenvedésemet nézte.
– Nos? – szólalt meg kurtán.
Nem gondoltam, hogy ennyire kevés együttérzés szorult belé. Ez felbosszantott, de kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy ezt szóvá tegyem.
Amikor némileg csillapodott a rosszullétem, ittam végre, majd megköszörültem a torkomat.
– Ezt a lányt megfojtották. – A hangom mintha nem a sajátom lett volna. – Hogy puszta kézzel-e, vagy vízbe nyomva, azt viszont nem tudom.

A férfinak most először enyhültek meg némileg a vonásai. Mintha a tekintetébe is elégedettség költözött volna.
– Zsinórral – közölte. – De ez nem fontos. A lényeget eltaláltad.
– Higgye el, tiszt uram, hogy nem színlel az én Anushám – kotyogott közbe nagyanyám.
A csendőr ügyet se vetett rá, továbbra is hozzám beszélt.
– Még azért kérdeznék valamit. A lány... meg volt becstelenítve?

Éreztem, hogy vér tolul az arcomba. Lesütöttem a szemem.
– Nem láttam semmi erre utalót.

A férfi egy darabig némán méregetett, majd ismét biccentett.
– Mi sem láttunk.

Szótlanul hallgattam. Képtelen voltam már gondolkodni. Majdnem minden erő elpárolgott belőlem. Az asztalra támaszkodva tartottam magam, és a szemhéjamat is nehezemre esett nyitva tartani. Ám a csendőr annál inkább felélénkült.

– Azt hiszem, valóban nem színlelsz – jelentette ki. – Bár biztosra még nem tudom kijelenteni, de nem gond, lesz még bőven alkalom, hogy kiderüljön.

Akármilyen kimerült voltam, ettől mégis tágra nyílt a szemem. Tudtam, hogy nem adja fel, amíg nem mondok többet a gyilkosról, ám ez úgy hangzott, mintha innentől állandó látogatóm akarna lenni. Úgy éreztem, nem állok még erre készen.
– Minden nap eljönne?
– Nem – felelte. Már majdnem kezdtem megnyugodni, amikor hozzátette. – Te jössz velem.