Csontok éneke [Befejezett]

20. fejezet - Csont és haj (1/2)

Pár pillanatig fel sem fogtam, hogy mi történik. Csak akkor tértem észhez, amikor a zsineg már belevágott a bőrömbe. A nyakamhoz kaptam, és kapálózni kezdtem.

– Te... – ziháltam. – Te meg... mégis mit...

Borkim nem szólt, csak még feszesebben húzta a zsinórt. Erősebb volt, mint amilyennek látszott. Az ügyetlen ütéseim, amiket háttal mértem rá, meg sem kottyantak neki. Nekem viszont a szorítása annál jobban. A fejembe szorult vér feszített, az ereim úgy doboltak, hogy azt hittem, megpattannak. A fülem zúgott, csengett, és foltok ugráltak a szemem előtt.
A késem! – kaptam kétségbeesetten a derekamhoz, ám az nem volt a helyén. Hát persze, azt elveszítettem. Most pedig az életemet veszítem el.

Elakadt a hangom, és zsibbadni kezdtem – nem csak az erő hagyott el, hanem a félelem is megbénított. Képtelen voltam tisztán gondolkozni, azonban még a tudatomra telepedő ködön is átszivárgott a döbbenet, hogy onnan ért a támadás, ahonnan a legkevésbé számítottam rá.
Majd nem gondoltam semmit. Minden elsötétült.

***

Mikor magamhoz tértem, először arra sem emlékeztem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Nem rémlett Klavatna, nem rémlett a gyilkossági ügy. Első gondolatommal nagyanyámat kerestem.

– Babushka... – nyöszörögtem elhalóan.
Fel akartam állni, de a tagjaim nem engedelmeskedtek nekem. Jeges rémület szorította össze a szívem. Az érzékeim ettől kiélesedtek, mintha rám zúdítottak volna egy vödör hideg vizet. Zaklatottan néztem körbe.

Egy ismeretlen szobában voltam, kezem-lábam pedig egy székhez kötözve. Hevesen erőlködtem, hátha ki tudom lazítani a kötelet, de nem engedett.
– Ne fáradj, jól megcsomóztam – hallottam egy hangot.
A pap állt az ajtóban. Hirtelen mindenre emlékeztem.

Kiáltani akartam, de a torkomba fájdalom nyilallott. Csak halk, rekedt beszédre futotta.
– Mi ez az egész, Borkim?! – tört ki belőlem. – Mondd, hogy csak egy tévedés! Kérlek, mondd... – Sírósra vált a hangom.
Mi folyik itt?! Mi oka van rám támadni?

A pap nem felelt. Gondterhelten húzott elém egy széket, leült, és összefonta az ujjait. Nem nézett rám, elgondolkodva bámulta a csizmám orrát.
Alig tudtam elhinni, hogy nem olyan régen még úgy tekintettem erre az emberre, mint a legjobb barátomra. Most mintha egy vadidegen lett volna. Az arcára is alig ismertem rá, annyira más mintába rendeződtek a vonásai. Ez az új arc könyörtelen volt és szenvtelen.

– Hol vagyok? – tettem fel újabb kérdést, hátha ezzel szóra bírom.
– Még mindig a parókián – mondta végül kimérten.
– Engedj el – kértem. – Ha elengedsz, ígérem, elfelejtem ezt az egészet, és nem szólok róla senkinek!
Némán megrázta a fejét. Még mindig nem állta a tekintetemet.
– Akkor viszont mit akarsz? – faggattam keserűen. – Miért nem öltél meg?
– Nem sikerült – jelentette ki egyszerűen. – Még nem. Téged nehezebb.

Diónyira zsugorodott a gyomrom, amikor megértettem, hogy ezek szerint több ember halála szárad a lelkén.
Lázasan próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nehezen ment. Hasogatott a fejem, fájt a nyakam, a torkom, és a kötelek is belevágtak a csuklómba.
De annyit felfogtam, hogy időt nyertem. És talán még többet nyerhetek. A többiek pedig biztosan keresni fognak, ha rájönnek, hogy eltűntem. Addig is szóval kell tartanom. És ami még fontosabb, hogy lehetőleg jó kedvében maradjon. Ehhez pedig higgadtnak kellett lennem.

– Mik a további szándékaid? – kérdeztem csöndesen.
Most végre a szemembe nézett. Meggyötört volt a tekintete.
– Nem hagyhatlak életben – jelentette ki keményen. – Nem akarok még egyszer bajba kerülni.

Én magam sem értettem, miért nem omlottam össze ettől a kijelentéstől. Talán dolgozott bennem a túlélő ösztön. Ugyanaz a szédítő erő áradt szét bennem, ami előző este, amikor beledöftem a késemet Levanba, majd menekülni kezdtem előle a gazban. Csupán most nem az izmaimat árasztotta el a zsibongás, hanem a tudatomat.

– Azt értem, hogy most miért nem engedsz el – feleltem. – De azt nem, hogy miért támadtál rám, hiszen mindenki úgy tudja, hogy Levan a gyilkos. Téged nem fenyegetett veszély.
– Talán még nem – fordította el a fejét rosszkedvűen. – De most már újra hallod a csontokat. Csak idő kérdése, és kiderült volna. Nem volt más választásom, meg kellett ezt előznöm.

– De ha most megölsz, akkor mindenki tudni fogja, hogy az igazi gyilkos még szabadlábon van! – fakadtam ki.
– Igen – hagyta rám. – Viszont nélküled nem fog rám terelődni a gyanú.
– A Volanko család tudja, hogy itt vagyok! – kiáltottam dühösen. – Ha nem térek vissza hozzájuk épségben, mindenképpen gyanakodni fognak rád!
– Idefele útközben is megtámadhatott téged bárki, vagy hazafelé – tárta szét a kezét. – Egy holttest már nem tud vallani, ha nincs több halottlátó – tette hozzá ridegen.

Elfogytak az érveim. Csüggedten hajtottam le a fejem, és zaklatottan tépelődtem, mivel folytassam. Talán az is elég, ha beszéltetem.

– Akkor rosszul láttam volna a csontból? Levan nem követett el semmit? – kérdeztem. – De akkor miért támadt rám?
– Egy dolog biztos: hogy Norát nem én öltem meg – jelentette ki Borkim. – Tudtam, hogy várandós, olyanokkal pedig sosem kezdek.

Döbbenten hallgattam. Ezek szerint még egy gyilkosnak is vannak elvei a maga módján, egy gyermeknek nem akart ártani. Vagy lehet, nem is ez tartotta vissza, hanem túl erkölcstelennek tartotta Norát ahhoz, hogy megkörnyékezze?
De mindezen csupán magamban tépelődtem, képtelen voltam megszólalni.

– Ezek szerint vele Levan végzett – folytatta –, a jó ég tudja, miért, aztán úgy tett, mintha azt a lányt is én öltem volna meg. Még a haját is levágta, hogy úgy tűnjön. Addigra már három másik áldozat volt, és beleillett a sorba.

Hitetlenkedve próbáltam megemészteni a hírt.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy nem egy gyilkos van, hanem kettő. Pontosabban, Petrukban felmerült, hogy talán nem egy személyt kell keresni, de még ő is azt hitte, hogy ha többen is vannak, akkor összedolgoznak. Nora emlékeiben én kizárólag Levant láttam, ezért azt hittem, ezzel megoldódott a rejtély. És nem csak én – mindenki más is azt hitte, még Petruk is, pedig ő gyanakvóbb, mint a legtöbb ember, akit ismerek.

Azonban nem mertem túl sokáig némán töprengeni, újra beszéltetnem kellett.
– Akkor ezért nem akartál segíteni a csontok olvasásában – állapítottam meg.
– Részben.
– És ezért mondtad azt is, hogy nem lehetünk barátok – értettem meg.
– Így van – bólintott lemondóan, és eddigi kemény vonásai némileg meglágyultak. – Bár amikor elhallgattak neked a csontok, egy darabig reménykedtem, hogy talán nem kell téged megöljelek, és valóban lehetünk barátok – nézett rám szomorúan.

– Akkor az a magyarázkodás, hogy nem lenne illendő egy hajadon lánnyal levelezned...
– Amikor felvetetted, hogy levelezzünk, akkor ébredtem rá, hogy már túl mélyen beleringattam magam ebbe az ábrándba – hajtotta le a fejét. – Sejtettem, hogy vissza fog térni a képességed, és veszélyes vagy számomra, amíg élsz. Így aztán mégsem akartam jobban beleélni magam a barátságba. De amikor észrevetted rajtam a vonakodást, muszáj volt valami kifogást mondanom – tárta szét a kezét –, az igazat mégsem mondhattam. Viszont amikor lehetett, igazat mondtam – bukott ki belőle. – Örültem, hogy valakivel végre őszinte lehetek. Neked több mindent mondtam el, mint bárkinek valaha.

Most végre volt valami ismerős az arcában – és valami emberséges is.
– Hidd el, ha egy mód lenne rá, én nem... – folytatta, ám hirtelen zavartan elhallgatott.

Úgy éreztem, felderengeni látok némi reményt. Ha a barátságot valóban nem csupán eljátszotta, akkor talán megszabadulhatok, csak ezt kell kihasználnom.
Egyébként is úgy tűnt, mintha ő maga is szívesen beszélne, elodázva a kivégzésemet. Talán könnyíteni akar a lelkén. Elvégre sok mindenről senkinek nem beszélhet soha.

– Ezek szerint nem volt minden hazugság? – kérdeztem. – Mondd, valóban te is látod a holtak emlékeit?
Ismét bezárkózott az arca. Meredten bámulta a padlót. Azt hittem, már sosem fog felelni.
– Ez a része igaz – szólalt meg végül. – Viszont... nem a csontokon keresztül.

Elkerekedett szemekkel meredtem rá, majd hirtelen belém villant a felismerés.
– Csak nem... a hajuk...? – hebegtem.
Némán bólintott, és lehajtotta a fejét.

Annyira főbe kólintott a felismerés, hogy bennem rekedt a szó.
Akkor ezért vágta le a lányok haját!
Soha nem sejtettem, hogy nem csupán a csontokkal működik ez. Bár az különös volt, amikor Borkim arról mesélt, hogy ő nem egyenként látja az emlékképeket, hanem egyszerre. Talán akkor még sok egyéb szempontból is máshogy működik?
Valósággal zubogtak bennem a kérdések.

Azonban minél többet gondolkoztam, egy dolgot mégis egyre kevésbé értettem.
– De... miért kellett megölnöd azokat a lányokat?
Csodálkozva nézett rám.
– Mert hát csak halottakkal működik a dolog, élőkkel nem.
– Úgy értem, miért kellett ehhez erőszakkal megölnöd bárkit? – emeltem fel a hangom. Akármennyire is igyekeztem uralkodni magamon, most elvesztettem a türelmemet. – Elvégre papként biztosan sok halottal van dolgod. Láthattad volna mások emlékeit anélkül is, hogy elvedd olyanok életét, akiknek még nem jött el az ideje!

Szerencsére nem jött ki a sodrából. Rezzenéstelen arccal állta a tekintetemet, majd elgondolkozva fonta össze az ujjait.

– Sokáig azt tettem – mondta csöndesen. – De nem volt elég. És nem volt jó akárki emléke. – Elhallgatott, és a messzeségbe bámult. – Amit a gyerekkoromról meséltem neked, az is mind igaz. Szeretetlen család volt a miénk, ám amikor megláttam a halott anyám emlékeit, és abban a pillanatban jóformán összeolvadtam vele, minden megváltozott. Bepillantást nyerhettem egy olyan állapotba, ahol nem vagyok egyedül, ahol annyira közel vagyok egy másik emberhez, mint soha máskor. Újra és újra át akartam ezt élni. És az sem volt mindegy, hogy kivel. – Megint rám szegezte a pillantását. – Mondtam neked, hogy önző vagyok. Hát most már tudod, mire értettem.

Remegtem az indulattól, hogy hogy tud ilyen szenvtelen hangon beszélni minderről. Legszívesebben rákiabáltam volna.
Akármennyire is igazat mondott a legtöbb dologgal kapcsolatban, a legfontosabbat eddig elhallgatta. Az pedig megváltoztatott mindent. Ő nem az az ember volt, akinek hittem, és akire a barátomként gondoltam. Ezt viszont nem volt szabad elmondanom neki. Akkor aláírom a halálos ítéletemet.
Nyugalmat erőltettem magamra.

– Értem – feleltem. – Szóval... akkor arra vágytál, hogy közel kerülhess ezekhez a lányokhoz?
Elvörösödött mérgében.
– Ezt ne úgy értsd! – tiltakozott. – Nem voltak olyan bűnös gondolataim.

Elképesztett, hogy így mentegetőzött. Mintha a testiség rosszabb lett volna a gyilkosságnál! Felszentelt pap ide vagy oda, inkább olyan bűnre vágyott volna, és ment volna bordélyba! Vagy akár kufircoljon valakivel a gyóntatófülkében, engem az sem érdekel, ha nekik jó! Az viszont beteg, hogy megőrizte a hajukat, mint egyfajta trófeát, és úgy érzi, innentől birtokolja őket!
Most már sejtettem, hogy miért esett olyan lányokra a választása, akik a falusiak elmondása szerint nem érdemelték meg a halált, mert jó lelkek voltak. Önzőn arra vágyott, hogy ezeknek a szép lelkeknek a fénye csak rá süssön.
Azonban akármennyire is megvetettem őt, tudtam, hogy nem szabad kimutatnom. Úgy kell tennem, mint aki mellette áll.

– Nem értettem félre – mondtam csöndesen. – És valamelyest megértelek.

Döbbenten bámult rám. Lehet, ez már túl hihetetlenül hangzott. Ki kellett magyaráznom valahogy.

– Tudod, hogy én is látom az emlékeket. Aki viszont nem képes erre, el sem tudja képzelni, milyen érzés ez. Olyan közelségbe kerül hozzánk a másik lelke, ami egyfajta eufóriával tölt el – hadartam. – És ha a többiek nem is tudnak erről az érzésről, ettől függetlenül mindenki vágyik arra, hogy közel kerüljön másokhoz. Szükségünk van egymásra.

Megenyhültek a vonásai.
– Pontosan így van – mondta.

Erőt adott nekem, hogy helyesel. Tovább ütöttem a vasat.
– Sokáig nem tudatosult bennem, hogy nekem is mennyire szükségem van másokra, emberi kapcsolatokra. Talán épp a holtak emlékei miatt, mert azok pótlékként működtek. Csak nemrég jöttem rá, hogy még én is igénylem... és arra, hogy ez nem teljesen lehetetlen, a csontok nélkül sem.
– Azt mondod? – húzta fel a szemöldökét.
– Miért? Amikor te meg én elbeszélgettünk, nem érezted, mennyire találkoztak a lelkeink? Még úgy is, hogy nem mondtál el mindent.

Lélegzetvisszafojtva vártam a választ. Ezen áll vagy bukik minden. Talán sikerülhet a terv, ami formálódott bennem.