Csontok éneke [Befejezett]

13. fejezet - Új barátságok (1/2)

– Vagyonos családból származom, apám széles körben ismert jogász. De ha a pénzben dúskáltunk is, szeretetben nem. Ötéves voltam, amikor édesanyám elhunyt – mondta halkan. – Zárkózott, rideg asszony volt, nem sok kedves emléket őrzök róla. Mégis, minden megváltozott azon a napon.

Valami fény költözött a tekintetébe. Izgatottan kulcsoltam össze az ujjaimat, és szinte ittam a szavait.

– Azon a délutánon gyanútlanul mentem be a szobába – folytatta –, ahol ő a kanapén hevert. Azt hittem, csak a délutáni álmát alussza. Fel akartam kelteni, mert apám sürgősen beszélni akart vele, és engem küldött, hogy hívjam a dolgozószobájába. Őt nem volt ajánlatos megváratni, durván viselkedett mindenkivel. Ám anyám nem ébredt fel a hangomra. Akkor már finoman megráztam, de továbbra se mozdult. Még kisgyerekként is kezdtem rájönni, hogy valami nincs rendben. Egyre kétségbeesettebben szólongattam, aztán már paskoltam, ütögettem, ahol értem. Így történhetett, hogy egyszer csak hozzáértem a fogához, és akkor hirtelen messzire távolodott tőlem a jelen, a szoba, a mozdulatlan anyám, és már ott állt előttem, nagyon is elevenen. Minden sokkal színesebb, fényesebb lett, az utolsó részletig láttam mindent, a haja szálait, a ruha anyagának szövését, ráadásul egyszerre láttam az összes emlékét. Ezt képtelenség szavakkal leírni – nézett rám bizonytalanul –, de ezt valószínűleg te is tudod.

Bólintottam, ugyanakkor mégsem értettem mindent.
– Azt mondja, maga egyszerre látta az összes emlékét? Hogyan? Én csak egyet szoktam.
– Olyasmi, mintha egy könyv összes lapja ott lenne előtted kiterítve, és te mindet tudnád egyszerre olvasni – magyarázta.
– Így már jobban el tudom képzelni – fontam össze a karjaimat töprengőn –, ám nekem másként működik. Nem érezte túl soknak ezt a rengeteg képet?
– Különös, de nem. Mintha az a részem, ami ezt látta, egy olyan, addig számomra ismeretlen szervem lett volna, ami ezt is elbírja.

Nagyon érdekesnek találtam mindezt. Ugyanakkor irigyeltem is. Így sokkal könnyebb lehet keresni az emlékekben, mint nekem, akinek úgymond egyesével kell végiglapoznia azt a könyvet.
Ám nem hagyott sokáig gondolkozni, mert folytatta.

– Egyszóval, amikor megnyílt előttem édesanyám lelkének mélye, egy csapásra mindent értettem, hogy miért viselkedett olyan ridegen velem és a család többi tagjával is. Láttam... sőt, nemcsak láttam, hanem én magam is átéltem, hogy milyen szeretetlenek voltak vele a saját szülei, és hogyan kényszerítették hozzá apámhoz, aki szintén zordan bánt vele. Sosem érezte magát otthon ebben a házasságban, ebben a szerepben. Ettől még persze fájt nekem, de már sokkal jobban elfogadtam. Abban a percben nem egy ötéves gyerek voltam, hanem egy felnőtt szemein keresztül láttam mindent. És olyan közel éreztem magamhoz őt, mint még soha. Sőt, közelebb éreztem magamhoz, mint odáig bárkit. A dadámat szívből szerettem, ő anyám helyett anyám volt, de a percben édesanyám lelke annyira megnyílt előttem, mint amire élő ember nem lenne képes.

Átszellemülten bólogattam.
– Ezt én is maradéktalanul átérzem. Bennem is sokszor fogalmazódott meg, hogy a halottak sokkal közelebb állnak hozzám, mint az élők, éppen emiatt. És aztán mi történt, magával és az édesanyjával?

– Nem tudom, meddig maradhattam anyám mellett, átélve az emlékeit, de a családomnak feltűnhetett a távollétem, mert utánam küldték a bátyámat. Az ő megjelenése kiszakított ebből a révületből. Amikor rájött, hogy mi történt anyánkkal, riasztotta a többieket. Én csak kábultam álltam, míg körülöttem felbolydult az egész ház. Olyan voltam, mint aki egy perccel előtte még a csillagok közt száguld, ám aztán durván visszarántják a földre. Egy darabig azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, szó szerint – nevetett fel. – Annyira elmosódtak a határok köztem és anyám között, hogy időbe telt, amíg visszataláltam önmagamhoz, az ötéves valómhoz. Ez... olyasvalami, ami neked is hasonló, ugye? – kérdezte kíváncsian.

– Valóban mondhatnám csillagközi utazásnak ezt az élményt – helyeseltem. – Én is olyan messzire röpülök olyankor, hogy nem veszem jó néven, ha visszarántanak. És gyakran én is átlényegülök, a másik ember bőrébe kerülök.

Megkönnyebbülten mosolygott rám.
– Sejtettem, hogy jó érzés lesz végre elmesélni valakinek mindezt – mondta –, de ez még annál is felszabadítóbb, mint képzeltem – sóhajtott.
Viszonoztam a mosolyt.
– Hallgatni is felszabadító volt. És tudja, még ha arról is beszéltünk, hogy élők között talán soha nem lehetséges az a fajta megnyílás, mint amennyire a holtak emlékeibe láthatunk, azt hiszem, az ilyesfajta beszélgetés mégis közelíti. Eddig még csak Petrukkal éreztem hasonlót.

Az atya vonásai váratlanul elkomorultak.
– Neki is... elmondtad mindezt?
Úgy láttam, nem örül ennek a lehetőségnek.
– Nem igazán. Inkább ő tárulkozott ki, hosszan beszélve az elhunyt húgáról, a lelkifurdalásról... – Zavartan elhallgattam. Nem akartam kiteregetni Petruk titkait. – Én csak a nagyanyámról meséltem neki, a csontok énekéről nem különösebben. Kivéve amiket a nyomozás miatt láttam. A családja mondjuk jobban kifaggatott, de ennyire részletekbe nem mentem.

– Értem – mondta a pap szűkszavúan. Még mindig kissé rosszkedvűnek tűnt.
– A Petrukkal való beszélgetés más volt. Akkor én nem igazán tárulkoztam ki, csak ő. – Mikor ezeket kimondtam, számomra is akkor vált tisztává, hogy a csendőrrel nem teljesen kölcsönösen találkoztak a lelkeink. Ettől pedig még jobban csökkent bennem bármiféle vonzalom, amit iránta éreztem. Lelkesen folytattam a magyarázatot. – Épp, ahogy a holtak is: ők mutatják meg magukat nekem, nem én magamat nekik. Most először van, hogy én valaki másnak ennyire... – Ismét belém szorultak a szavak. Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen nyíltan kifejezzem valaki felé a szimpátiámat.

Ő elgondolkozva nézett rám.
– Igen, azt hiszem, igazad van. Bár csak nemrég ismerlek, de összeköt minket ez a titok és ez a földöntúli élmény, amit csak az ért, aki már átélte. Jobban, mint azokkal, akiket gyerekkorom óta ismerek. Azt hiszem, benned jó barátra leltem.

Melengető érzés járt át ezekre a szavakra. Félszegen biccentettem.
– Én is úgy vélem, hogy ez egy különleges barátság kezdete.
Az atya ismét mosolygott.
– Kérlek, ezentúl tegezz, és szólíts Borkimnak.

***

Demesh atyával – avagy most már Borkimmal – még beszélgettünk vagy egy órát, mielőtt mennie kellett volna.
Sok mindent mesélt még; többek között bevallotta, hogy néha, amikor halotthoz hívják, elgyöngül, és ha nem látja senki, hozzáér az elhunythoz, hogy lássa az emlékeit.

– Tudom, hogy nem helyes, de annyira lenyűgöző érzés, hogy nem mindig bírom megállni – szabadkozott. – Nemcsak, hogy olyankor messzire repülök, hanem az is, hogy valakit olyan közel érezhetek magamhoz... Persze ezt soha nem gyónhattam meg senkinek – nevetett fel idegesen –, csak most neked.

– Én megértem, és nem vetek rád követ – feleltem. – Meséltem már, hogy miután nagyanyám eltüntette a kutya csontvázát, én addig kutattam a gödörben, amíg nem találtam egy csontocskát, mert újra vágytam erre az élményre. Azt azóta is medálként őrzöm, és időnként előveszem, ha megnyugvásra van szükségem.
– Ez kedves történet, de nekem papként azért más a helyzetem – ráncolta a homlokát. – Furdal a lelkiismeret, hogy így visszaélek a híveim bizalmával.
– Nem hiszem, hogy igazán rosszat tennél ezzel – nyugtatgattam. – Azon kívül tudom, hogy nem a saját választásod volt a papi pálya.

– Ez igaz – sóhajtott. – Mégis... – tördelte idegesen az ujjait. – Talán annyiban megbocsátható, hogy ennek köszönhetően jobban értem az emberi lelket, és jobban tudok másokkal bánni.
– De azt mondtad, hogy sokakkal nem tudsz bánni – néztem rá csodálkozva. – Például Sofiával sem.
– Rosszul fogalmaztam. Arról van szó, hogy érteni értem, egyesek miért viselkednek úgy, ahogy, és tudok velük szót érteni, sokszor még hatni is rájuk. Csak éppen nehezemre esik, mert legszívesebben nem állnék szóba velük, ha nem lenne muszáj. Sok erőfeszítésembe kerül.
– Ó, így már világos.

– De beszéljünk inkább másról. Most is a nyakadban van a kutyacsont medál? – kérdezte.
– Kivételesen nem. Annyira bosszant az, hogy jelenleg nem látok semmit, hogy inkább félretettem.
– Szóval még azóta sem tért vissza a képességed? – hümmögött.
– Utoljára reggel néztem, akkor még nem – tártam szét a kezem. – Néha már azt hiszem, talán sosem jön vissza.
– Szeretnélek vigasztalni, de őszintén szólva én sem tudom, mire számíthatsz – mondta szomorkásan. – És tudom, hogy ez fontos lenne a nyomozáshoz, de addig is vannak azért nyomok, amiken elindulhattok.
– Még mindig nem vállalod, hogy megnézed a megölt lányok csontjait? – kérdeztem reménykedőn.
– Sajnálom, de nem – húzódozott. – Nem érzem magam késznek ilyesmire. És lassan mennem kell, még dolgom van. – Látva a csüggedt arcomat, hozzátette: – Máskor viszont még folytathatnánk ezt a beszélgetést.
– Rendben, örülnék neki – derültem fel.